Én és az én Jóistenem

Manapság minden a kommunikáción múlik. Ha jó a projekt, de rossz a kommunikáció, félő, hogy az emberek nem vevők rá, megy az egész a levesbe... Hogyan kommunikálunk Istennel?

Vagy csicskáztatjuk, és mindenért ő a felelős (de csak a háborúkért, katasztrófákért, mert az űrprogram az ember nagyságát dicséri). Vagy demens vénembernek tekintjük, a teológia-tanszék vezetőjének, aki elszokott az élettől, ezért finom, puha szakkifejezésekkel pátyolgatjuk. Pedig nagyon is bírja a gyűrődést, ez kedvenc könyvéből is kiderül.

Neki belefér az átokzsoltár, az alkudozás, a kételkedés, a bizonyítékok követelése, az értetlenség, a hit ingadozása, az őrült lelkesedés, a mély kétségbeesés. Minden, ami emberi.
Csak ne félszívvel nyomjuk, hanem szenvedéllyel, az életünket tegyük rá! És akkor megkérdezhetjük tőle, mi legyen a villanyszámlával, a szerelemmel, a szenvedéssel. Vagy hogy egyáltalán, ő most milyennek lát minket. És válaszol. Más emberek által, autórendszámokon keresztül, plakátokkal, dalszövegekkel, a belső csendünkbe beleplaccsanó képekkel, szavakkal. Lackfi János saját életútján és Isten-kapcsolatán keresztül tárja felé, ő hogyan civakodik, faggatózik, ujjong, vekeng, morgolódik, fohászkodik, ha kettesben marad az Úrral. Istennek nagyon is van humora, empátiája, kreativitása, robbanékonysága.