Találkozzunk

Isten leírhatatlan neve, amit mégis megsúg az embernek: VGYK, K VGYK. Ő az élet, a létezés, a létező, a LTZ. Kimondhatatlanul mondogatható. Sőt, ő az, aki nem csupán magában van, hanem jelenlévővé teszi magát az én kedvemért, az én két szép szememért. Nem csak egyszerűen, önmagában JLNLV, hanem számomra jelenlévő, előttem megnyilvánuló, engem a jelenlétébe beleölelő, vagyis velemlévő Isten, VLMLV STN. Milyen érdekes, hogy a konkurrens cég is előszeretettel lopja ezt a hangcsoportot, legalábbis magyarul: hogy az STN mit jelent nekem, Istent vagy Sátánt, arról én döntök csak, senki más. A Velemlévő ennyire kiszolgáltatja magát, választhatom helyette a rohadás fejedelmét, a halál királyát, a dögletes uralkodót. Vagyis Isten neve minden csipkebokorban, minden frigyládában, minden templomban va

Apa márványgyárban dolgozott, elvitt megmutatni, mindenhol szállt a por, mintha sűrű felhő ereszkedett volna le a falak közé, maszk volt az embereken, marslakóhoz hasonlítottak, fehér volt a szemöldökük, a szempillájuk. Egy napon Apa hazajött szomorúan, szemöldöke és szempillája még fehér volt, mintha megöregedett volna, és mondta, hogy bezárták a gyárat, nincs tovább munka, Bashiqából is el kell mennünk. Nem értettem, mindig itt éltünk, az utca porát ismeri a talpam, minden vakarcs kutya és cica odajön, ha hívom, mosolyogva integetnek a szomszédok, lepénykenyér csücskét nyomják a markomba. Ott, ahová megyünk, ki vár majd minket, és miből élünk, ha apa szemöldöke és szempillája többé sosem őszülhet meg? A plüsseimet hozhattam el és a nagy keresztet az ágyam fölül, ezt nézegettem elalvás el

Ott az a kenu a csónakházban, ívelt teste a bakokra fektetve a félhomályban, beleülünk majd, siklunk a vibráló vizek felszínén, vállamban az evező húzása, az izmok fáradása, szemhéjam mögött fények villódzása. Csak még ez a projektleadás, gyűrött ingek éjszakája, pocsék kávék az automatából, émelyítő csokik és rágcsák, valahogy ki lehet húzni, a klíma szárítja a nyálkahártyát, prüszkölünk, szemünk vörösödik, a mesterséges világítás az agyunkat eszi szét, gályapadon tölteni legszebb éveinket, lendül az ostor, tovább. Ott az a kenu, álmomban suhanunk, félrekapjuk a fejünket az ágak elől, ha ugyanarra az oldalra dőlünk egyszerre, borul a hajó, borul az egész, jön a hidegzuhany. A cuccaink elúsznak, ha műanyag hordóba pakoltuk őket, fenn maradnak a vízen, prüszkölünk, röhögünk, szentségelünk,