Apa márványgyárban dolgozott, elvitt megmutatni, mindenhol szállt a por, mintha sűrű felhő ereszkedett volna le a falak közé, maszk volt az embereken, marslakóhoz hasonlítottak, fehér volt a szemöldökük, a szempillájuk. Egy napon Apa hazajött szomorúan, szemöldöke és szempillája még fehér volt, mintha megöregedett volna, és mondta, hogy bezárták a gyárat, nincs tovább munka, Bashiqából is el kell mennünk.
Nem értettem, mindig itt éltünk, az utca porát ismeri a talpam, minden vakarcs kutya és cica odajön, ha hívom, mosolyogva integetnek a szomszédok, lepénykenyér csücskét nyomják a markomba. Ott, ahová megyünk, ki vár majd minket, és miből élünk, ha apa szemöldöke és szempillája többé sosem őszülhet meg? A plüsseimet hozhattam el és a nagy keresztet az ágyam fölül, ezt nézegettem elalvás előtt mindig, ahogy a mécses lángja táncoltatta.
Duhokban is lehetett élni, anyához bújni, de kenyércsücsökkel senki se várt, itt mindenki jött valahonnan, és ahogy tudott, ment is tovább. Bashiqában meg nem a saját házunkba kerültünk vissza, idegen szagok és idegen falak és idegen kert várt. Hiába mondták anyáék, hogy nekünk adta a bácsi, akié, és ő már Ausztráliában él, a világ másik felén, mindig féltem, hogy egyszer csak jön valaki, és rám szól: mit keresel a házamban, te kislány?
Megnéztük a házunk helyét, a régi utcánkat is, olyan volt, mint egy építőkocka-halom, amit összerombolt egy csúfolódó nagyfiú. Az egyik régi kóbor cicámat is láttam, ott feküdt kinyúlva, csupa kőpor borította a bundáját, anya szerint nem szabad hozzányúlni, beteg lehetek tőle. Apa szerint nem biztos, hogy tudunk maradni, nem olyan egyszerű minden, mint régen, amikor még a márványgyár működött. Anyánk felnevetett, hogy a kőpor azért hagyott egy kis emléket, apám hajában látszik pár ősz hajszál.
