Kategória: Próza

Busz

Pami hónapokig ott állt a buszmegállótábla mellett. Az autósok olykor lelassítottak, szemügyre vették, de akiket ápolatlansága és eszelős tekintete nem riasztott el, azoknak kedvét szegte domborodó pocakja. Eleinte a buszvezetők is kinyitották az ajtót, majd miután a lány ringatózva állt egy helyben tovább, káromkodva csapták be az ajtót, és az öklüket rázták felé. Később megszokták, mint egy tereptárgyat, és ugyanúgy nem álltak meg a kedvéért, mintha csak nyomókút vagy villanyoszlop lett volna. Azt se vették észre, mikor már eltűnt onnan. Nem igen szállt le annál a tanyasi megállónál más, mint a kicsik suliból hazafelé, ők aztán nagy nehezen hazacibálták a Pamit, mégse álljon ott, mint egy… Nem mintha nem akadt volna a családban, akinek ez a normális munkája, de hát az nem a Pami. Igazábó

Hús

Béla fütyült rá, mit csinálnak a szomszédék, volt neki dolga elég, csak éppen a kerítést foldozta, hogy azok a mocskos nagy kutyák békét hagyjanak végre a tyúkjainak. Kénytelen-kelletlen látott hát mindent. Fafejű volt Öregbandi szomszéd, a fia meg pont mint az apja. Lám, most se tudtak egyezségre jutni, csapkodták csak egymásra az ajtót, aztán a Kisbandi nekiállt, és olyan dübörögve hasogatta a fát a színben, hogy ha az apjának száz feje lett volna, annyiból azt is mind lecsaphatja. Bélának ugye, nincs köze hozzá, bár puffogjanak egymással, de a véleményét nem rejtette véka alá. – Szögbelövő, avval kell nekimenni! – kiabálta át a kerítésen, de a színből csak még mérgesebb duhogás hallatszott. – Az a forsza, hogy jól célozzál, mert egylövetű a szerszám, ha elvéted, tölthetsz újra! – folyta

Honfibú

Felkel a magyar ember, a kedve pocsék, a dereka hasogat. Felül az ágyban, bekapcsolja a rádiót. A benzin ára felment, egy nyugdíjas nénit a nyílt utcán leütöttek, a Fővárosi Közlekedési Vállalat a csőd szélén áll, az utcán ellenzékiek tüntetnek a kormány ellen és szélsőségesek tüntetnek az ellenzékiek ellen. A magyar embernek meggyűlik a szájában a keserű nyál, a padlóra mégsem köpheti, lenyeli hát, és morcosan gondolkodásba fog. Milyen ország ez, kérem szépen? Olaja nincs, ásványi kincsei alig… Földjeit eladta jó pénzért külföldieknek… Tengere nincs, hegyei nincsenek, fővárosa egyetlen buci vízfej, mely elszívja a vidék életerejét… Ételei zsírosak, állampolgárai pancsolt vegyi anyagokat isznak bor helyett… Muzsikája cigányzene, mely helyett a fiatalok gépi lüktetésre rángatóznak, nemzetkö

Méricskélők

A magyar paraszt takarékosságának, minden kiadást és bevételt, kárt és hasznot számon tartó, „beosztó” zsugoriságának romjait régen belepte a kapitalizmus mindent elsöprő cunamija. A magyar ember rengeteg pénzért veszi és még egészségével is drágán megfizeti a sok olcsó nagyáruházi csodát, eszi a szóját és ízfokozót, issza a műtrágyából, fagyállóból és szájvízből kikevert energiaitalokat, a fekete kátrányból hígított kólát. Miközben kortyol, hangosan porlanak ki szájából a fogak, sercegve sülnek ki az agysejtjei, és néhány pamatka lilás füst távozik az orrlikán, de ez őt nem zavarja. Rágyújt valami rettenetes, nem létező nevű cigarettára – mondjuk legyen egy szál eredeti KANT vagy PILL MILL vagy MERDORO, két ujja közé csippenti a dohányt, eltűnődve letüdőzi a kénsavas füstöt, és érzi, hogy

Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Zenekedvelő nép a magyar, „nem élhet muzsikaszó nélkül”, ahogy egy közismerten érzelmes nóta is tanítja. Az idősebb generációból még mindenkinek megvan a „nótája”, és ha a társasági hangulat, illetve a maligánszint emelkedik, rendre előkerülnek a megtépázottságukban is többé-kevésbé felismerhető, édeskés, népies hangulatú melódiák. Évtizedekig ment hatalmas sikerrel a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta című műsor. Minden áldott délben, de vasárnap kiváltképpen, a vidéki Magyarország összes portájának kapuján ugyanazok a hangsorok libegtek kifelé, a szabadba. Az ezekben fellelhető népi világ sosem létezett, hacsak nem a Budapesti Operettszínház halhatatlanságot jelentő deszkáin. Szerelmét ki-ki a meghitt „édes babám”, „rozmaringos, csárdás kisangyalom”, „violaszín patyolat rózsám” vagy „kaci

Találékonyság

A magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, és azon fellelkesülve eltökélte magában, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz majd igénybe, amit magyar feltalálók ötleteinek köszönhet az emberiség. Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László találta fel, 1931-ben), felrótta egy árkus papírosra csupa nagybetűvel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK!, majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929) tapasztotta az emlékeztetőt. Ezek után az ablakhoz lépett, és csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon, egy kétcsövű vadásztávcsővel (Petzvál József, 1840) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszéd asszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni, pontosan ki és mikor találta fel őket. Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet

Telefon

Így voltak megegyezve. Egyik héten az a drága testvérje, az Aranka hívja őt, a másikon ő az Arankát. Sose tévesztették el a hetet, hogy ki következik. Mindig vasárnap. És mindig négy órakor. Jolánka azért fél négykor általában odaült már a telefon mellé. Hogy biztosan ott legyen egy fél óra múlva is. Legfennebb néha felkelt, eligazított ezt-azt, csupa olyasmit, amihez háromnál nem kellett többet lépni. Felvett egy száraz levelet a földről, egy szirmot az asztalról. A kesztnibe dobta, a sparherd mellett. Majd belekotorja a tűzbe, nem vész kárba. Aznap mégis hiába ült ott. Utóbb mégis felállt, de nem mert messzire menni. Pucolt zöldséget a levesbe, pedig előtte nem is akart levest főzni, ezt se bírja már az epéje, egyre kevesebbet bír az epéje. Bonbont se szabadna, az epres a kedvence, akkor

Ló

Nagyapám otthona a vas és acél országa volt. Páncélos lovag gyanánt rohamozta a munkadarabokat sisakja mögül, szikrázó lándzsával vágtatott előre. Nagyapám udvarán motorok sorakoztak, Riga, Simson, MZ, még egy Pannónia is, ő hunyorogva, hosszú karját lóbálva intett, micsoda száguldás lesz még ebből! A mi Jawánkat is elvitte, majd ő rendbe teszi, repülünk rajta, mint a madár. Mégis ő röpült, majdnem a végtelenbe, a fék nem fogott, és az egyik pirosnál mi, az autóban ülők, láttuk nagyapámat teljes sebességgel, üvöltve tovazúgni. Egy motorosra ordított, aki formatervezett járgányával illedelmesen állt a közúti lámpánál, de mikor a visszapillantóból meglátta az Apokalipszis irgalmatlan Lovasát, gázt adott a Kawasakinak, és rémülten törpült el a láthatáron. Próbáltuk utolérni az öreget, néha fe

Honderű

Aztán a magyar ember iszik egy kávét, a felhők oszladozni kezdenek, hátából kiáll a hasogatás, felköhögi a torkára rakódott mindenfélét. Eszébe jut, hogy az ő hazája voltaképpen a csodák országa, és igazán büszke lehetne arra, hogy itt él. Mindenfelé nyájas, termékeny dombok vagy metafizikusan mély értelmű, végtelen mezők, amelyről olyan szépen dalolnak a magyar költők egy minden külföldi számára tökéletesen érthetetlen nyelven! Ha tengerünk nincs is, van világhíres termálvizünk, és itt nyújtózik Európa legnagyobb tava, melyet az itteniek szerényen csak „magyar tengernek” becéznek. A dombtetőkön festői romok (osztrák barátaink robbantották fel várainkat, ne lázadozzunk már folyton ellenük!), a föld alatt olaj helyett cizellált cseppkőbarlangok. A nép vendégszerető, borai pompásak, konyhája

Koleszterin és csirkefej

Rendes magyar ember nem igazán értékeli a molekuláris konyhát, a tányér közepére művészi mozaik gyanánt kirakosgatott, reneszánsz liliomrozetta-formára csoportosított, pár csepp raffinált mártással, két szál bébirépával, három szem zsenge borsóval körített kulináris luxust. A táplálék, az legyen bőséges, süssék át ropogósra vagy párolják sűrűre, legyen benne hús hússal (meg még egy kis hús is), csípjen, mint az Ántikrisztus, és ha lehet, panírozzuk egy kicsikét. Adjanak fel hozzá savanyúságot, utána vastag édességet. Előtte pálinkát. Utána kávét. Mellé karcos bort bőven. Szóval a magyar ember nem nyiszlett, vékonypénzű, kákabélű, zörgő csontú kísértet. Áramlik rajta át a világ anyaga jó kedvvel, bőséggel. Mázsa alatt nem ember az ember. Az olyanba kár az étel, csak kitojja, aztán horkol tő

Lovas nemzet

– Ó, a magyarok! Hiszen azok állva vágtatnak egyszerre hat lovon! Ezzel a két szememmel láttam! – kiáltott fel a magyar ember kedves és naiv német ismerőse, és árgus szemmel mintha máris azt vizslatta volna, vajon megfelelő ólába van-e ennek az embernek, aki magyarnak mondja magát, miközben lehet, hogy alapállapotban nem is férne el a ló a két lába között. Természetesen minden magyar lovon születik, igaz, a kiscsikó csak nagy üggyel-bajjal csomagolható be a magyar anyák hasába. Ott is nő föl, a ló hátán, ott szoptatják és teszik tisztába, ott tanul meg írni, úgyhogy később is csak akkor sikerül neki a betűvetés, ha valaki mozgatja közben az asztalt. Ha megéhezik, lekanyarít egy darab húst az éppen alatta található lóból, és azon nyersen befalatozza. Ilyen őszinte gyerekek ezek a magyarok.

Füled bokáig

A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar. Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül. Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összebütykölve az összes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik a többiek! Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és
1 2 3 … 8