A magyar paraszt takarékosságának, minden kiadást és bevételt, kárt és hasznot számon tartó, „beosztó” zsugoriságának romjait régen belepte a kapitalizmus mindent elsöprő cunamija. A magyar ember rengeteg pénzért veszi és még egészségével is drágán megfizeti a sok olcsó nagyáruházi csodát, eszi a szóját és ízfokozót, issza a műtrágyából, fagyállóból és szájvízből kikevert energiaitalokat, a fekete kátrányból hígított kólát. Miközben kortyol, hangosan porlanak ki szájából a fogak, sercegve sülnek ki az agysejtjei, és néhány pamatka lilás füst távozik az orrlikán, de ez őt nem zavarja. Rágyújt valami rettenetes, nem létező nevű cigarettára – mondjuk legyen egy szál eredeti KANT vagy PILL MILL vagy MERDORO, két ujja közé csippenti a dohányt, eltűnődve letüdőzi a kénsavas füstöt, és érzi, hogy él. A cigi celofánját eldobja az árokszélen, az úgyis a senki földje, majd elsöpri a szél. Meg se járja eszét, hogy vajon a szél hova kotorná azt a mocskos mennyiségű celofánt, pillepalackot, cigisdobozt, csikket, csokipapírt, bármit, amit ő és a hozzá hasonlók elhajigálnak… A szélnek azért fizetünk az adófizetők pénzéből, hogy mindent eltakarítson. Télen mindent jótékonyan befed a hó, no meg aztán mit számít az a pár millió év, amíg a nájlon elrohad?
Egyszóval a magyar ember már nem gyűjti mániákusan a csomagolóanyagot, zacskót, papírt, amit a nagymamája mindig félretett. Nagymama kiürítette, kimosta, megszárította, összehajtogatta, eltette a mirelit zöldség, a virsli, a boltban vett kifli, a liszt, a só, a cukor, a kávé tasakját és dobozát, zacskóját és göngyölegét. Miután meghalt, egy mosógépdoboznyi, tucatjával összekötözgetett, tiritarka zacskó maradt utána a kamrában. A kenyér papírját és a selyempapírt, amiben esetleg virágot hoztak neki, rögtön kockákra szabta, és a kicsit kellemetlen intim érintésnek fittyet hányva vécépapírnak használta. Nála semmi sem veszett el, a kiürült szovjet halkonzerv-dobozokban csavarokat, spárgákat, befőttesgumikat, gemkapcsokat, gombokat és egyéb aprócikket tárolt. Nem, nem volt mániákus, ilyesmit egy magyar ember sose mondana róla. Csak átvészelt két világháborút.
Szóval a hajdani takarékosságnak kevés nyoma maradt, de minden professzionális falusi nyugdíjas öregasszony vagy tömbházlakó városi mamika ipari kameraként, árgus szemekkel figyeli környezete életét, rádió-adóvevőként gyűjti be a pletykát, és ezekből meghökkentően részletes adatbázist épít ki a fejében.
– Jól vagyok, angyalaim, csak a derekam hasogat a felmosástól, de legalább nem úgy néz ki a lakásom, mint azé a kis tanítónőé, pedig van ám ideje, heti egyszer jár fodrászhoz, körülbelül negyvenhárom és fél percet tölt a kozmetikusánál. Nem is csodálom, hogy a méregdrágán kipingált körmével aztán el se mosogat, kiabál is vele az ura miatta, de még a gyereküket is én etetem süteménnyel, csak az elmúlt hónapban hatszor adtam neki negyven-ötven gramm közötti rétest, túróst meg lekvárost. Persze ők is hoztak nagyjából hatvanhárom gramm palacsintát, de csak kétszer és azért, mert a tanítónő anyósa túl sokat sütött. Különben is mit képzelnek rólam, egyedül élek, hogyan tudnám azt mind megenni, rám is penészedett, de nem mondtam nekik, most mit vesszek össze velük? Semmi közöm hozzá, honnan van annyi pénzük, de síelni járnak, mint az utcában még három család, de ezek még új konyhabútort is vettek, a fiuk meg összetörte azt a nyamvadt motort, amivel őrült módjára fel-alá robog az utcán, hát vettek neki másikat. Bezzeg arról már megfeledkeztek, hogy két kiló krumplit adtam nekik egy éve, no jó, el is hozzák a boltból nekem a nehéz dolgokat, de adok érte borravalót, megfizetem ám. A lányuk gyógyszerész, és kiváltja a receptjeimet, de én heti tíz tojást adok érte cserébe, a nagyszüleik sírjára tőlem kaptak virágot, náluk is megnőne, de lusták vele vesződni. Egyszer elvittek templomba, de én háromszor adtam nekik a boromból, kétszer cseréltek nekem gázpalackot, de ötször kérték kölcsön a fűnyírót, mindig átküldik az újságot, ha már kiolvasták, de csak mert az nekik szemét, és különben is ingyen kapták tőlem a régi szőlőprést, ők pedig pénzért söpörték el előttem a járdát… És így tovább, a végtelenségig.
Ha a CIA vagy a KGB valami rejtélyes okból szeretné alaposan megfigyelni Magyarországot, felesleges műholdas rendszereket üzemeltetnie. Elég, ha elfognak falunként vagy városi utcánként egy ilyen öregasszonyt, akit még csak megkínozni se kell. Megkínálják aprósüteménnyel, kávéval, esetleg kicsi konyakkal, és közlik vele, hogy ők alapjában véve nagyon rendes emberek, és csak a néni egészségi állapota érdekli őket. Válaszképpen a fenti monológra számíthatnak.
Milyenek a magyarok?
