Kedves apukák és anyukák!
Hadd hívjuk fel figyelmüket arra az önök számára nyilván nem túl sokatmondó és aligha az újdonság erejével ható röpke tényre, hogy ez a játszótér lakott területen található.
Ugyan mi következik ebből, kérdezhetik önök, és mi díjazzuk az önök jogos kíváncsiságát.
Nos, lakott területen emberek élnek, örülnek és szomorkodnak, zenét hallgatnak és ábrándoznak. És mit szeretnének ezek a derék, békés, nyájas emberek? Nyugton élni. Saját lakásukban, erkélyükön nem véreres szemű, kiégett zombiként karistolni a falat.
Éppen ezért szépen kérjük, és javasoljuk, hogy csemetéik játszás közben ne nyikorgassák a hintát, ne dübörögjenek a csúszdán, mert ez az idegeinket fűrészeli! Ne szaladgáljanak trappolva, csak a visszhang kedvéért, mert olyan szépen verődik ide-oda a szandáljuk csattogása a panelfalak között! Ne pattogtassák a labdát a betonon addig, amíg az összes agyvelőnk le nem rázódik tőle a bokánkba! Ne rontsanak rá a fából készült várra indiánüvöltéssel, mert leáll a pészmékerünk! Ne vernyogjanak, mint a bagzó macskák, hogy a Zsanett hülyee, nem, a Kevin hülyee, nem, a Zsanett hülyee meg a Noncsi is hülyee, a Kevin okos, rohadj meg, te rohadj meg, mindenki rohadjon meg, anyu, segíítséég!
Azért vannak azok a rohadt padok, hogy szépen sorban leüljenek rájuk azok az égedelem kölykök, és halkan írják a leckéjüket, meg illedelmes vicceket suttogjanak egymás fülébe, és csendben kuncogjanak.
Mi egyáltalán nem vagyunk agresszívek, és a vállról indítós rakétát sem azért vettük a feketepiacon, hogy földdel tegyük egyenlővé a játszóteret, és csak egy-két megolvadt vasrúd ágaskodjék majd az elszenesedett gyerekcsont-halmok között. Bízunk tehát megértésükben.
A megfelelő szeretettel:
A lakók
