Hát mert milyen egy átlagos nap? Kiömlik a kávé az ülésre, elviselhetetlenül vakít a nap, koszos a napszemüveg, fél kézzel törölgetem az ingem aljába, a másikkal próbálom toszogatni a kormányt. Az lesz a vége, belecsókolok valamelyik majomba, dudálnak a zombik, visszadudálok, és mindet elküldöm a véres, turhás öreganyjába, ez jólesik, egy kicsit lenyugszom. A napszemüveg cseppesebb, szöszösebb, mint a törölgetés előtt, mindegy, felküldöm az orrnyeregre, hadd legyen jó dolga, koszon és maszaton át látom a világot, ez az én kis világom. A napszi legalább agresszívé teszi a bamba képemet, mindig szerettem volna vadállat-pofát, olyat, hogy akire csúnyán bámulok, összecsurizza magát, akire meg ránevetek vicsorogva, azt elöntse a hála, amiért nem ütöm ki, csak csöppet lefejelem. Most állandóan a mimóza és a sündisznó határán élem napjaimat, negyvenévesen, de tényleg, milyen már ez! Pont ma lettem annyi. A halánték őszes, jól tartom magam, de semmi George Clooney, semmi elegáns keménység, gránitból kiszabottság. Felejtsd el! Napról napra élek, barkácsolom össze a létezésemet, és még csak azon se röföghetek, hogy valami világnagy bajom van. Az első asszonyt csak annyiszor látom, ahányszor a gyerek miatt muszáj, nincsen rám pörögve, mert leköti az aktuális pasija, kapcsolatunk technikai jellegű, zökkenőmentes. A mostani asszony meg baba, nem vagyok hülye, pont ezért vettem el, nem dönthetek rosszul kétszer, neveli a kölköket, csinos, odaadó, hűséges, mindig azzal vigasztalom magam, hogy nem lehetek akkora lúzer, amekkorának érzem magam, ha sikerült rátenyerelnem egy ilyen szuper bulára.
Basszus, hogy vezet a sok gyökér, felfoghatatlan, hogy két sáv közül nem lehet eldönteni, melyikben akar tötyörögni a libája, mert csaj az illető, az hétszáz, nem vagyok nőgyűlölő egy cseppet sem, inkább túlságosan elbűvölnek, na de nem véletlen, hogy „szőke férfi beparkol” feliratú videóból nem igazán sok terjed a neten. Végre sikerült mellé kerülnöm, szigorúan odatolom a napszemüveges pofámat, vissza is kapom, ez valami kopasz, kigyúrt állat, még a végén kipattan a verdából, és lezúzza a kocsit vagy orrba kínál engem. Basszus! Ekkora gyáva féreg is hogy lehetek, arcoskodom, aztán mihelyt befigyel egy egy kicsit ijesztőbb fószer, kattintom a zárat, nehogy ki tudja tépni az ajtót. Szégyen az egész, oda se merek nézni, pedig könnyen lehet, hogy az ipsét hullára nem érdeklem, azt se tudja, létezem, az ilyenek el vannak telve magukkal, nullába se nézik a többi embert.
Anyám hív, hagyom, hogy kicsengjen, ha kinyomom, rossz néven veszi, majd megmondom, le volt halkítva, mama, munkába mentem éppen, érted? Saját anyám elől is bujkálok? Most hogy van ez? Basszus, csak jogom van a szülinapomon egy kis nyugalomra, nem? Mert már hallom a siránkozó hangját, apád nagyon rosszul van, mikor jöttök? Vásárolni is kellene, egyszerűen képtelenség elszabadulni tőle, olyan lett, mint egy hisztis gyerek, kiteszem a lábam, és Isten tudja, mi lesz vele, elvágódik, amilyen harmat gyenge, megsérül a fején és elvérzik… Ha csak a fodrászhoz szaladok le, már a plafonon van, ordítozik velem, hogy tehettem ilyet… El tudtad te ezt képzelni apáddal? Egy rémálom az egész, kisfiam… A doki bepaterolná a kórházba, dagad a lába, alig eszik, folyton elalszik, nekem is megkönnyebbülés lenne, de ő meg sírva könyörög, nem akar meghalni, onnan már tepsiben kerül ki csak, igaza is lehet, mit tudom én, kinek van igaza… Mikor jöttök, kisfiam?
Na, ezért nem veszem fel anyámnak. Újra pittyen a mobil, SMS-t küldött, ISTEN ÉLTESSEN, KISFIAM, MIKOR JÖTTÖK? PUSZI: ANYUKÁD. Valaki szóljon neki, hogy nem kell csupa nagybetűvel írni! Ilyenkor kiabálni akar, hogy jobban megértsem? Mintha hangzavart kéne túlordítania. Csak ez a nap végetérjen!
És igen, nem volt vészes, egy-két vicc, bonbonok ajándékba, egy koccintás ebédidőben, jópofizás, túlestünk rajta. Adóhivatalban dolgozom, nyugis egy hely, a régebbi épületben hetvennél többen ültünk egy légtérben, most hármunké a szoba, mindenki visszafogott, elvan magában, nyomtatunk, másolunk, szignálunk, ügyfeleket fogadunk, nem mászunk a többiek idegeire. Az ügyfelekkel sincs baj, még a legnagyobb jampik is levetik a nagy mellényt, mintha templomban járnának, mindenki halk és kultúrált. Mi többet várhat az ember egy melótól? Jó lesz a vendéglő az asszonnyal, a reggeli csókja időnként eszembe jutott, és hát rögtön megkeményedett, aminek meg kell. Beállok a ház elé, úgyis mindjárt indulunk. Csak ketten, így volt megbeszélve, nem kell felhajtás, felakasztom a kulcsot a tartóra.
Öltözöm, kiabál le az asszony az emeletről, én meg ledobálom gyorsan a gönceimet, hamar beugrom a zuhany alá, jól fog esni.
Leszaladnál a pincébe egy adag ásványvízért?, kérdezi feleségem még mindig az emeletről, én tétovázom, visszavegyem-e az alsógatyót, visszaszóljak-e, hogy majd zuhany után hozok fel vizet, öt perc, egy frászt, a saját házamban csak leszaladhatok anyaszülten, a kutya nem látja, a kölkök anyóséknál.
Tessék, felkapcsolom a pincében a villanyt, és nem is értem hirtelen, mi van, majd leesik hatalmas döndüléssel, mint egy malomkő. Boldog születésnapot vonyít, dörmög, visít összezavarodva, és röhögéssel küszködve ott vagy ötven ember, a barátok, a gyerekek, a rokonok, én meg ott állok egy szál brében kedveseim szeme láttára. Most már ez így lesz mindig, benne lesz a pakliban, így pózolok előttük örökké lekonyulva, boldog negyvenediket, tökikém!
