Zenekedvelő nép a magyar, „nem élhet muzsikaszó nélkül”, ahogy egy közismerten érzelmes nóta is tanítja. Az idősebb generációból még mindenkinek megvan a „nótája”, és ha a társasági hangulat, illetve a maligánszint emelkedik, rendre előkerülnek a megtépázottságukban is többé-kevésbé felismerhető, édeskés, népies hangulatú melódiák. Évtizedekig ment hatalmas sikerrel a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta című műsor. Minden áldott délben, de vasárnap kiváltképpen, a vidéki Magyarország összes portájának kapuján ugyanazok a hangsorok libegtek kifelé, a szabadba. Az ezekben fellelhető népi világ sosem létezett, hacsak nem a Budapesti Operettszínház halhatatlanságot jelentő deszkáin. Szerelmét ki-ki a meghitt „édes babám”, „rozmaringos, csárdás kisangyalom”, „violaszín patyolat rózsám” vagy „kacifántos arany kincsem” néven szólongatja. A legényeknek is megvannak a maguk díszítőjelzői: akad itt „az a huncut betyár Laci”, „tüzes szemű barna legény” vagy „az én drága kicsi párom”.
Fura egy ország ez, nemigen ismerni rá a vidék gyakorta széthulló, lézengő munkanélküliekkel, ravaszdi „fusizókkal”, undok postáskisasszonyokkal és minden hájjal megkent helyi vezetőkkel teli világára. A korrupt polgármester itt „hej de vitéz bíró uram”, a helyi közért foltos köpenyes, kifakult hajfestékű, gyilkos tekintetű matrónája „az a csalfa bótos asszony csipkés rokolyában”, a rozsda rohasztotta vaskapuk pedig „hej, de cifra tulipántos, rácsos kerítések”. A többnyire külföldieknek eladogatott falu-környéki földek itt „harmatos rónák”, a beroskadt, elhagyatott vályogviskók „zsúpfedeles kicsi tanyák”, és lényeges elem, hogy „ott lesz boldog a mi szívünk örökké”. Rozoga Ladák helyett „gombosnyerges kis pej lovon” közlekedik a hősszerelmes, és az izzasztó, műszálas kötött satyak helyett „darutollas pörge kalap” van a fejébe csapva. A derék magyar nóta átlényegít mindent, és mint valami érzéstelenítő injekció, kellemesen elzsibbasztja a pálinkába áztatott magyar lelket. Nincsenek állandóan pörölő, megrogyott és depressziós, zsémbes anyák. Helyettük érzelmes panaszdal csendül, miszerint „az én drága jó anyámnak nincs selyemruhája, dolgos két kezével mégis megsimítja fáradt homlokom”. Apuka sem kever le egy részegen irtózatos frászt lányának-fiának, hanem kiderül róla, hogy „az én kedves apukámnak sehol nincsen párja”, se semmi káros szenvedélye, és ahogy munkából fáradtan hazaérve betér a búsgerlicés kiskapun, már alig várja, hogy az ő kisded gyermekeit két karjába zárja.
Ebben az álomvilágban mindenki folyton iszik, de sosem lesz részeg, csak kissé kapatos, italos vagy pityókás. És mindenki ihaj-csuhaj mulatozik, vidáman dalol, nem érdekli a világ gondja, a globális felmelegedés, sem a GDP vagy a terrortámadások. Abban az esetben, ha a világ gondja, a globális felmelegedés vagy a GDP csökkenése és legfőképpen a szerelmi csalódás mégiscsak úrrá lenne „könnypatakos, bánatos lelkünkön”, megint csak kézenfekvő a megoldás. Ilyenkor bánatunkban kimulatjuk magunkat, elisszuk az ingünket is még ma éjjel, húzd rá, cigány, hadd szóljon! Azt az álnok barna kislányt meg, aki széttörte az árva szívünket, verje meg a Teremtő.
Ilyen dalokban az ivás csupa vérré váló, tüzes vörösbort jelent, mellékhatásai nem ismeretesek, sehol a fejfájás, a szédülés, a végtagfájdalmak vagy a saját hányásunkban való tehetetlen fetrengés. Amikor a viccbeli Józsi bácsi egyik ároktól a másikig szédeleg hajnaltájban, és egy arra járó, tehenet vezető asszonyka megfeddi, hogy nézze csak meg ezt az oktalan állatot, ez sosem iszik többet, mint amennyire szomjas, Józsi bácsi így felel: „ja, a vízzel én is így volnék!”. A dalbeli fiatalok mindig fiatalok, hajlós a derekuk, fürge a lábuk, csattogós a tenyerük, járják a táncot, sosem izzadnak, és hogy a modern kor szellemét is felidézzük, azt tervezik, hogy „ha nékik sok pénzük lesz, felülnek a repülőre, úgy elszállnak, mint a fecske, magasan a levegőbe”.
A magyar ember persze nem akar igazságtalan lenni ezzel a hegedűről szintetizátorra áthangszerelt, minden roggyant falusi mulatságon, esküvőn, városi majálison felelevenedő nótavilággal. A modorosságokon túl akadnak aranyos ötletek is, például amikor a dalbeli lányzó bemegy a patikába szerelmi csodaszerért. Esetleg kéri a doktor urat, drágát, hogy fesse az orcáját pirosra, mégpedig olyan huncut kenceficével hogy aki legény reá néz, mind ukk-mukk-fukk beléhabarodjék. A bájitallal azonban valami gond történt, hatása megfordult, ugyanis hősnőnk aki legényre csak reánézett, mindbe ukk-mukk-fukk beléhabarodott. A házak előtti padokon régi magyar szokás szerint kinn üldögélő, pletykázó nénikék története is aranyos: a gonosz és ártalmas, szerelmi pletykák miatt a dalbeli legény arra kéri a Jóistent, ragassza le az összes vén boszorkát a padra. Talán még most is ott ülnek, ha meg nem haltak. (A magyar mesék legtöbbje úgyis így végződik.)
Milyenek a magyarok?
