Sanyimen, a megmentő

Egy valódi megmentő honnan tudja, hogy valakit épp akkor és ott meg kell mentenie?
Hát fogalmam sincs, a vérében van.
Hiszen vérbeli megmentő. Így született, így fog meghalni.
Illetve, dehogy. Egy vérbeli megmentő sose hal meg.
Olcsó poén, hogy drága emléke szívünkben él, mint egy gyászjelentésen. Nem, nem úgy.
Tényleg nem látom magam előtt, amint Superman vagy Batman egy idősek otthonában várja a karácsonyi ünnepséget, melynek során kap egy szép, kockás papucsot.
Nem látom őt infúzión.
És ha felravatalozva látom, az is csak valami trükk lehet, a következő pillanatban felül, köpenye lobogni kezd, és már suhan is kifelé az ablakon a szipogó hozzátartozók ámuló szeme láttára.
Na jó, Sanyimen eleve nem volt az a tipikus megmentő.
Egyrészt a szájszögletében mindig lógott egy csikk. Általában füstölt, de néha kialudt, mert Sanyimen a nagy megmentésben és koncentrálásban elfelejtett időnként beleszippantani. Ráadásul a mi helyi megmentőnk vacak cigit szívott, az idegenek hozták a maguk idegen országából, és árulták sutyiban, zubbonybélésből, a piacon álldogálva. Mondtak egy nevetséges összeget, elvették a pénzt, körbenéztek, lehúzták a kabátcipzárt, és már sutty, repült is a tízes karton a szatyorba. Egyszer szétszedtük a fiúkkal Sanyimen egyik eldobott csikkjét: izgalmasabb volt, mint a Természettudományi Múzeum. Faforgács, szőr, légy, kátránypapír, aprószeg, minden, ami szem-szájnak ingere.
Sanyimen a suli melletti, gazos telken lakott, melyet pár kerge tyúk tartott karban. Sanyimen háztetője tele volt labdákkal, melyeket a kerítés túloldalán focizó srácok rúgtak át oda. Időnként létrára mászott, és visszadobálta a suliudvarra a különféle méretű bőrbogyókat.
Sanyimen mindenesként dolgozott a suliban, bőréhez hozzánőtt semmilyenszínű kezeslábasa. Pontosabban mindenszínű volt az a kezeslábas, mert a világ kezdete óta millióféle festék, ragasztó, égésnyom, mész, ebéd jelölte meg, és ez a foltrengeteg határozta meg Sanyimen dizájnját.
Igen, a világ kezdetén Sanyimen már ott volt, ugyanebben a kezeslábasban, és ha Isten teremtett valamit, és látta, hogy ez nem jó, akkor őt hívta rögtön, nem vacakolt. Sanyimen pedig hunyorgott a füsttől, akkor is, ha épp nem cigizett, és alaposan szemügyre vette a munkadarabot. Ez a szemügyre vétel rögtön megmutatta, hogy nem akármilyen mesterrel van dolgunk.
Nézte jobbról, nézte balról, nézte alulról, nézte felülről. Majd így szólt:
– Aha!
Soha nem szólt máshogy. Soha senki se hallotta tőle:
– Nemaha.
Mindegy, hogy vécétartállyal vagy neutronspektrométerrel állt szemben (ez utóbbi azért ritkábban esett meg), rövid állapotfelmérés után mindig erre a belátásra jutott. Ez az „aha” volt az isteni szikra, és a Teremtő, aki addig feszülten figyelte Sanyimen vonásait, megkönnyebbülten fellélegzett, és tudta, hogy ezzel levan a gond a válláról. Mehet koktélozni, megpihenni, gyönyörködni a tenerifei naplementében, mert a dolgok sínen vannak. Sanyimen intézkedik.
Kiválasztja a megfelelő eszközt. Ez többnyire kombinált fogó volt. Azért kombinált, mert mindenre IS jó.
Kiválasztja a megfelelő technológiát. Ez általában drót, csavar vagy szigszalag volt. Áldassék a neve annak, aki feltalálta.
És a kipufogódob meg lett hegesztve. Sőt, heggesztve. A kosárpalánk vissza lett csavarozva. A kertkapu zsanérja meg lett igazítva. A mosógép reléje ki lett cserélve.
Úgyhogy Sanyimen méltán pályázott az emberiség megmentője címre. Mondjuk pályáznia se kellett. Vitte a tendert rögtön, kéz alól. Úgy, mint a lezsírozott megrendelések esetén. Hiszen mindenki tudta, hogy ő a megmentő. Vasember, a Kockásfülű Nyúl és a többiek a tévében csak hitvány utánzatok voltak.
Ha faluszerte szóba került bármilyen meghibásodás, egyetlen válasz létezett.
Sanyimen.
Nem szív a szivattyú?
Sanyimen!
Besült a porlasztó?
Sanyimen!
Rángat a láncfűrész?
Sanyimen!
Folyik a hűtő?
Sanyimen!
Füstöl a biztosítékszekrény?
Sanyimen!
Sanyimen legnagyobb fegyvere végtelen türelme volt. Míg a férfitársak többsége némi próbálkozás után földhöz cserdítette a rakoncátlan vagy kukkra ment tárgyakat, Sanyimen addig forgatta, birizgálta, csesztette, nyitogatta, csukogatta, olajozta, csavarozta, forrasztotta, drótozta a kütyüt, amíg meg nem lelte a forszát.
És ha megcsinált valamit, sosem diadalmaskodott, nem hencegett vele nagy hangon, mint a többiek, hanem csak hümmentett egyet, és átadta a műdarabot a tulajnak.
Aztán annyit mondott kezét törülgetve:
– Három.
Vagy:
– Kettő.
Vagy:
– Öt.
Nagy ritkán:
– Nyolc.
De az biztos, hogy utóbbi esetben már napok óta éjt nappallá téve buherálta azt a miskulanciát.
Igen, ennyiszáz forintok. Már akkoriban is ámulatba ejtően semmiösszegek voltak ezek.
Mondjuk Sanyimen üzemköltsége elhanyagolhatónak tűnt. Hulladékfával fűtött, ablakában alig láttunk lámpafényt, vizet nem sokat zavart. Kenyéren, szalonnán élt, és egy egész este hosszat elüldögélt a Pitvarban egyetlen Kőbányai mellett, melynek utolsó langyos kortyát pontban zárórakor hörpintette ki. A cigit meg ugye, már meséltem…
Na de hogyan lett Sanyimen az én személyes megmentőmmé?
Akkoriban versenyeztünk a srácokkal, ki nyargal le leggyorsabban a Kisdombon. Nem volt veszélytelen mulatság, lévén, hogy a murva irgalmatlanul csúszott, az út pedig tele volt szabálytalan hepehupákkal, és az esővíz mindig újabb és újabb adag kővel, ágtörmelékkel, sőt, sittel, söröskupakkal, üvegszilánkkal hordta be.
Halálzóna.
És a fiúk süvítettek, mint az eszeveszettek. A kis zöldre mázolt Csepelemmel nem sok jóra számíthattam a versenybicajok és BMX-ek ellenében. Éppen ezért fejembe vettem, hogy mint az olimpikonok, sutyiban kijárok edzeni, minden idegszálammal ráhangolódom a pálya sajátságaira, kigyakorlom a tökéletes sprintet, és egy szép napon a többiek ámuló szeme láttára, hanyag eleganciával nyerem a bajnokságot.
Dühödten küzdöttem saját magam és apám stoppere ellen.
Egyedül a bitang ég alatt, melyen csak úgy korcsolyáztak, piruetteztek, hókuszpókuszoltak a felhők.
Produkálhatták magukat, fel se néztem rájuk.
Egyre merészebben faroltam és tekertem. Nyúztam rettentően a rozzant vasdarabot, csatakizzadt voltam és csupa kosz, merészen szemembe vágott a szél.
Bukósisak? Ne vicceljetek! Ilyesmiről éppannyira nem hallottunk akkoriban, mint bicikliútról. Nem biztosítottuk túl az életünket.
Bekövetkezett persze, aminek be kellett következnie. Javában száguldottam, mikor egyszer csak megpördültem tengelyem körül, ijedtemben befékeztem, és gyönyörű ívben vágódtam be drótszamarastól a bokrok közé. Arra eszméltem fel, hogy ragacsos, forró vér bugyborog a szemembe, és fájdalmasan lüktet a vállam.
A következő pillanatban megéreztem, hogy valaki néz. Felpillantva Sanyimen ezerszínű kezeslábasát pillantottam meg, és orromba csapott a dohányfüst áporodott aromája.
– Aha.
Így szakértett Sanyimen fölém guggolva, és egy kétes tisztaságú ronggyal már a fejemet törölgette. Aztán a sebbe szórt egy csipet dohányt, és a belső zsebéből előhúzott pálinkásüvegből is löttyintett valamennyit a kobakomra. Felüvöltöttem.
Adott is egy kortyot, amitől majdnem elhánytam magam, szemem könnybe lábadt, taknyom-nyálam egybefolyt. De csodák csodája, pár perc múlva egészen kitisztult a fejem.
Addigra Sanyimen már kiegyengette a bicikli elferdült kerekét, és a küllőket igazgatta. Helyrepofozta a kormányt, visszatette a láncot, még a megnyomorodott sárhányót is gatyába rázta valahogy.
Mindenesetre a szüleimnek nem fog feltűnni semmi, nyugodtan letámaszthatom a bicajt a ház falához. Szóval nem vár rám verés.
Együtt ballagtunk be a faluba. Sanyimen az első nyomókútnál szalonképestre csutakolt, kidörgölte pólómból a vért.
Milliószín kezeslábasába dörgölte kezét, majd rágyújtott. Kiköpött egy muslincát, aprószeget, kátránypapírdarabot vagy faforgácsot. Elégedetten végignézett rajtam.
– Aha.
Zsebéből előszedte apám stopperét, megpiszkálgatta, és elindította. Működött.
Sanyimen átnyújtotta nekem a szerkentyűt, hunyorított, majd komótos léptekkel megindult a Pitvar felé.
Én pedig meg voltam mentve.