Így voltak megegyezve. Egyik héten az a drága testvérje, az Aranka hívja őt, a másikon ő az Arankát. Sose tévesztették el a hetet, hogy ki következik. Mindig vasárnap. És mindig négy órakor. Jolánka azért fél négykor általában odaült már a telefon mellé. Hogy biztosan ott legyen egy fél óra múlva is. Legfennebb néha felkelt, eligazított ezt-azt, csupa olyasmit, amihez háromnál nem kellett többet lépni. Felvett egy száraz levelet a földről, egy szirmot az asztalról. A kesztnibe dobta, a sparherd mellett. Majd belekotorja a tűzbe, nem vész kárba.
Aznap mégis hiába ült ott. Utóbb mégis felállt, de nem mert messzire menni. Pucolt zöldséget a levesbe, pedig előtte nem is akart levest főzni, ezt se bírja már az epéje, egyre kevesebbet bír az epéje. Bonbont se szabadna, az epres a kedvence, akkor is épp csak egyet kapott be, csak apránként, annyi azért nem árthat, meg hát ez a kis öröme már. Pakolta a ruhákat ide meg amoda, de hát nem kellett azokat sehova se pakolni. Fel-alá járkált, sóhajtozott, már a könny kijött a szemén, már a kezét tördelte, már mindenre gondolt. Azt se tudta, mióta, azt se tudta, mit csinált. Megevett egy fél piskótát, mióta nem süt már, nem bírja, azóta ezt eszi, a felét a tányéron hagyta, leszedegette a virágok fonnyadó leveleit, de félbehagyta azt is, mintha a telefont hallotta volna bentről. Erősen nézte a telefont, szólaljon már meg, aztán elszégyellte magát, nem lenne jó ráijeszteni arra a telefonra, félénk állat, nehogy azért ne szólaljon meg. Fél szemét tartotta a fényes, fekete, zománcos öreg készüléken, mindenki azt mondja, cserélje ki, az újaknak zsinórja sincsen, mintha valami jobb lenne attól, ha valamije nincs neki. Zsebkendőjébe szipogott, leült és felállt, nyitotta-csukta a sparherdet, megfújta a tüzet, a tűz megszárította a könnyeit, hajolgatva felszedte a földről a sarat, amit behozott az ágyásból, na iszen, elfelejtett papucsot cserélni, az ócska, a kertbe való maradt rajta, az a csempe, ha így látná valaki, nevetné, de ugyan ki látná, minek nevetné, ki törődik a kertbe való papucsával. Ilyen se fordul vele elő, csak most, a sárért hajolgatástól megfájdult a dereka, a csípője, le kellett ülnie, a telefon mellé ült. Egészen közel a készülékhez, mégis alig mert odanézni, az órát nézte, Jézusisten, már fél nyolc! Megpróbálja akkor ő, nem így van megbeszélve, úgy van megbeszélve, hogy váltva hívják egymást, most nem ő a soros, mégis felhívja, győzködte magát, igen, felhívja. Hátha történt valami az Arankával, ő is egyedül van a lakásban, az ő férje sincsen már meg. Akkor jött rá, hogy a telefon félre volt téve, nem jól rakhatta vissza, gyorsan felhívta a nővérét, Aranka rögtön felvette, már ő se tudta, hová legyen, már ő is mindent gondolt, sírtak mind a ketten, soha ekkora örömöt, mint akkor az a sírás a telefon két végén.
Jolánka néni, drága, ne menjen maga intézetbe, amíg ilyen tüchtig rendet tud tartani maga körül, azt mondja a doktor. Az se lenne ilyen szíves, ha nem kapná meg minden egy alkalommal az ezeresét, de hát megkapja. Kerül segítsége is, anélkül hová lenne, a kis tanítóné beváltja a csekkeit a postán, persze a sajátjaival együtt, így nincs vele külön útja. Ha elfogy valamelyik gyógyszere, az asszony, aki az orvosnál takarít, hoz receptet. Utóbb már nem meri aztán kérni, mert annak is fáj a lába, aztán még egy ilyen hibás lánya is van, tologatja ide-oda avval a rossz lábával. Csak rá van szorulva az ember, egyike a másikára.
Jolánka néninek huszonkét éves kora óta van epeköve, tizenháromféle gyógyszert szed ma is, az az ebédje, vacsorája szinte. Nagyon akarták operálni akkoriban, ő meg mondta, ennyiért fel ne vágják őtet, vigyáz inkább a diétával. Ha kiújul a köve, most is csak szédeleg, meg hányingere van napokig, mire kihívná a doktort, általában elmúlik. Van jó embere is, már itt a faluban nemigen akarnak a férfiak lapátnyelet markolászni, de ez az Imre dolgozik öt más helyett is. Némelyiket tényleg nem érteni, hát ez a szomszédasszony is, csak jön mindig kölcsönkérni, hogy a férje beteg, kell a drága gyógyszer, de a ruhát meg a mindent veszi ennyi ezerért, hogy olcsó, minden szobában tart egy tévét, mintha tudná egyszerre nézni. Plüssfotelje meg új szekrénysora van, nagyon fel is van a lakására. Még ha valami nem tudom nagyurak lennének, de csak a téeszcsében mozdított hátra az apja. Nyújt át mindent a kerítésen, süteményt, miegyebet, hogy fogadja el Jolánka néni, de már mikor Jolánka ad az ő unokájának csak egy tábla csokit, azt ott hagyja, ahhoz büszke, hogy pukkadjon meg az ilyen. Azért a negyvenezer forintját kölcsönkérni nem derogál neki, este jön érte, nehogy megtudják, miben jár.
Fizet Jolánka egyházi adót is, édesapja is fizette világéletében, nem sok az az ötszáz forint, de egy évben már hatezerre megyen, abból már csak lehetne valamit. Nincs is mise minden vasárnap, tán ez az új kis fiatal pap nem bír a mohóságával, hét falut is megtart magának, szaladgászik fel-alá, mint az égett lábú tyúk. Biztos nem akar osztozkodni, elteszi a pénzt mind a hétről. Jolánka szereti a tévében az egyházi műsort, meg elhallgatja a misét a rádióból, de az olyan dobozízű, csak mint a mirelit zöldség az igazihoz képest.
Jolánka néni nem érti a szomszédokat, panaszkodnak, hogy nem tudják rendben tartani a kertjüket, nincs idejük. Hát iszen ő is csak egy kicsit halad egyszerre, nem bírja már a lába. Bekapál egy méternyi szőlőt, bemegy, ledől a sezlonyra. Aztán megpucolja az ablakot, odateszi a kissámlit, arról fellép a hokedlire, arról a székre, már ott is áll a párkányon, szerencse, hogy olyan széles, régimódi. Ott járt pórul, ahol a radiátor épp az ablak alatt van, felfele még csak-csak, de nem fért le tőle, majdnem elsírta magát. Úgy vackolódott le aztán szégyenszemre, seggen csúszva, hálát adott a Jóistennek, amért így lesegítette.
Úgyhogy amikor meghallotta a nővére hangját, a nővére sírását, szétszaladt benne az öröm, mint rászórt magyarbors a leves tetején, és elfutotta a szemét a könny, mintha magyarbors ment volna belé. Aranka nem volt nagydarab asszony, Jolánka mégis kicsinyellette most, ahogy ott állt az az urna a templomi oltárra téve, némán, süketen, mint a fekete zománcos telefon mostantól fogva mindörökké.
