Hiánycikk

Hogyhogy nincs zipzáras oposszumbőr húsdarálójuk?
A múltkor még volt.
Ezer éve jártam erre, és határozottan emlékszem.
Sőt, akciósan mérték. Adtak mellé ajándék sirálytoll kalapácsot.
Sokáig azzal vertem be minden látószöget.
Vakszegekkel nem foglalkozom.
Jó, ez egy virágbolt, én is tudom. Nincs szükségem kioktatásra.
Ellenben, kisasszony, a szemem tiszta égszínkék.
És fényes, mintha cseppentettek volna bele.
Mintha kontaktlencsét hordanék.
Ezért jöttem, egy kis humán kontaktért…
A szememnek igenis van köze az egészhez.
Nézzen csak bele. Mélyebben! Még mélyebben.
Ugye?
Mi ez a libabőr a karján? Ne mondja, hogy véletlen!
Csupa pici vakondtúrás a finom felületen, mindegyikbe egy-egy szőrszál beletűzve.
Apropó, megkínálhatom egy szelet agyvelővel?
Egészen friss gondolat, most sütöttem ki.
Ne aggódjon, a koponyacsont lecsavarozható.
Szép kis alak maga, bezzeg a rákot, kagylót megeszi!
Élő osztrigát szivornyázott már?
Ették már meg magát élve?
Kis citrommal?
Pedig finomnak látszik.
Citrom is van nálam.

Még több írás

Akkoriban

Még nem is éltél, kicsim, akkoriban fülbemászó zajok helyett muzsikát hallgattunk, és nem volt senkinek zsebzenéje meg fülzenéje, örült az ember, ha a rádió recsegéséből dúdolható melódiát is sikerült kihámoznia, akkoriban a lócitromok sokkal nagyobbak voltak, és naponta tonnaszámra gyűjtötték össze őket Budapest macskakövein, akkoriban a hamburger még elképzelhetetlen volt csalamádé nélkül, akkoriban még mindenki maga csinálta a zenét körben ülve, csontokkal, kövekkel, üreges termésekkel, és nem dobtak érte a gitártokba semmit, mert nem létezett gitár, se gitártok, akkoriban a tetoválás az anyagyilkosok, matrózok, kőbunkók és kőművesek privilégiuma volt, akkoriban csillogó fekete lemezeken Littl Ricsárd énekelt, a szobában levegőt se kaptunk, ültünk egymás hegyén-hátán, és megbabonázva bá
...
Elolvasom
Még több Lackfi írás

Sanyimen, a megmentő

Egy valódi megmentő honnan tudja, hogy valakit épp akkor és ott meg kell mentenie? Hát fogalmam sincs, a vérében van. Hiszen vérbeli megmentő. Így született, így fog meghalni. Illetve, dehogy. Egy vérbeli megmentő sose hal meg. Olcsó poén, hogy drága emléke szívünkben él, mint egy gyászjelentésen. Nem, nem úgy. Tényleg nem látom magam előtt, amint Superman vagy Batman egy idősek otthonában várja a karácsonyi ünnepséget, melynek során kap egy szép, kockás papucsot. Nem látom őt infúzión. És ha felravatalozva látom, az is csak valami trükk lehet, a következő pillanatban felül, köpenye lobogni kezd, és már suhan is kifelé az ablakon a szipogó hozzátartozók ámuló szeme láttára. Na jó, Sanyimen eleve nem volt az a tipikus megmentő. Egyrészt a szájszögletében mindig lógott egy csikk. Általában f
...
Elolvasom

Mindhalálig

Most jövök csak rá, mennyi minden fonódott a budai Vár történelemtől varacskos falai köré, ami kettőnkkel kapcsolatos. Az a szépszemöldökű, szépszájú, üdearcú, kétoldalt röpdöső fürtű lány titokzatosan fekete ruhákat hordott, és nemrég volt egy „mélyrepülése”, ahogy a bátyád, akkori jó barátom, fogalmazott, ami nekem nagyon imponált, ha nem is pontosan értettem, hiszen akkoriban állandóan magasan repültem, még a világfájdalom is rettentő fennkölten gyűrt maga alá időről időre, a mélységek szédítettek ugyan, de feljebb, egyre feljebb kívántam kapaszkodni. Úgy gondoltam, ezt az üdén bátortalan mélyrepülő lányt csak úgy tudom majd meghódítani... Igen, hódítás, ilyen katonásan gondolkodtam, én, a küzdősportoló és botcsinálta pacifista: várnak néztelek, nem tudom, mit is vártam ettől! Szóval me
...
Elolvasom