Rendes magyar ember nem igazán értékeli a molekuláris konyhát, a tányér közepére művészi mozaik gyanánt kirakosgatott, reneszánsz liliomrozetta-formára csoportosított, pár csepp raffinált mártással, két szál bébirépával, három szem zsenge borsóval körített kulináris luxust. A táplálék, az legyen bőséges, süssék át ropogósra vagy párolják sűrűre, legyen benne hús hússal (meg még egy kis hús is), csípjen, mint az Ántikrisztus, és ha lehet, panírozzuk egy kicsikét. Adjanak fel hozzá savanyúságot, utána vastag édességet. Előtte pálinkát. Utána kávét. Mellé karcos bort bőven. Szóval a magyar ember nem nyiszlett, vékonypénzű, kákabélű, zörgő csontú kísértet. Áramlik rajta át a világ anyaga jó kedvvel, bőséggel. Mázsa alatt nem ember az ember. Az olyanba kár az étel, csak kitojja, aztán horkol tőle éjszaka. Magyar férfi kedvenc zöldsége a kolbász, de mellé gyümölcsnek szalonnát is fogyaszt.
Persze láttunk már karón varjút, provanszi csirkéért bolonduló, tzatzikit mozzarellával preferáló, tenger gyümölcseit lazacfilével, sárgadinnyét pármai sonkával falatozó magyart, vegetáriánus magyart, csicseriborsó-pépre esküdöző buddhista magyart, kölesben-hajdinában gondolkodó, paprikaellenes ősmagyart. Mindamellett abban megállapodhatunk, hogy a magyar ember természetes közege a hagymás krumpli, halászlé, csülök és gulyás, no meg a szalonnataréjjal megtűzdelt cigánypecsenye világa.
Így aztán a magyar ember elborzadva és idegenkedve szemléli, mi mindent megesznek más nemzetek! Takonyforma osztrigát meg puhatestű csigát nyammognak a franciák… A kínaiak százéves tojást, fecskefészket meg majomagyvelőt szervíroznak… Az izlandiak rohasztott cápahúst zabálnak… A vietnamiak megesznek kígyót-békát… Afrikában csemege a sózott, ropogós termeszhangya… Még szerencse, hogy mifelénk ilyen botrány nem fordul elő!
Pedig nem egy külföldinek alaposan elkerekedik a szeme némely, az itt élő számára természetes kulináris mozzanat láttán. A magyar ember belga ismerőse hányingerrel küszködve nézte a pompás csirkelevesben úszkáló májat, szívet, nyakat: effélét ők legfeljebb a kutyának adnak, köszöni szépen, nem kér belőle. Pedig ahhoz trükkhöz még nem is volt szerencséje, mikor a finom léből karmos csirkeláb integet kifelé, esetleg csirkefej kacsint dévajul a derengő léből. Nem beszélve arról, hogy a csirkeagy kiszürcsölése az asztalnál ülők kedves mulatságai közé tartozik.
Megborzongatja a kívülállót a disznóölés rituáléja, mikor is a békés magyar parasztudvarok téli hajnalokon egy napra vágóhíddá alakulnak, az asszonyok belet mosnak, a férfiak vért csapolnak, a gyerekek sült malacfület-farkat ropogtatnak, és a hamvas bakfislányok könyékig turkálnak a síkos belsőségekben, felkarral simítva ki szemükből egy-egy kacér fürtöt. Egy amerikai utazó borzadva számolt be a csirkevágáskor készített hagymás vérről vagy fűszeres véres rántottáról, pedig vashiány ellen semmi jobb nem ajánlható. Egy német vállalat képviselője valóságos rémálomként emlegeti a mai napig, hogy egy magyar termelőszövetkezet díszebédjén az elnök egészben sült birka agyával kínálta, s a díszvendégnek szóló, kivételes ajánlat visszautasíthatatlannak tűnt. Magyar földön csemegének számít néhány, az erre tévedő idegent ugyancsak próbára tevő ínyencség, így például az összeaprított marhagyomor, vagyis pacal, vagy a rágógumi-állagú savanyított szalontüdő. Kiveri a biztosítékot a grillezés magyar formája, a szalonnasütés is, hiszen nyugatabbra a szalonna szó bacont vagy tarját jelent inkább, nem igazi, koleszterinbomba zsírszalonnát, mely köré minden kertben nyári népünnepély szerveződik errefelé.
Ha így, ha úgy, a magyar ember szereti megtömni a hasát, de ugyan melyik nép ne vágyna erre? Porcogó savanyúságok, habos fehérkenyér, ropogós sültek vagy szaftos pörkölt, no meg gyöngyöző bor páráin keresztül mindjárt kevésbé morcos arcát mutatja az élet. És még nem is szóltunk külön néhány olyan különlegességről, mint a lecsó, a gulyás, a székelykáposzta, a töltött paprika vagy a halászlé, melyek az alkímia birodalmába tartoznak, minthogy alapanyagaik érző kezek érintésétől fogyasztható arannyá lényegülnek.
Egy Magyarországon élő kínai fickó, aki hajnali négykor már taj-csizva készül erőpróbáló munkanapjára a budapesti utca szmogos friss levegőjén, egyszer kifejtette sommás véleményét az itteni táplálkozási szokásokról.
– Tiszta bolondok vagytok ti, magyarok! Összejöttök páran, baráti társaságban, betermelitek a vastag húsokat, zsíros krumplit, ecetes savanyúságokat, sűrű pálinkákat, nehéz borokat, tejszínes-csokis édességeket, aztán berúgva szuszogtok, gutaütés kerülget, üres a családi kassza, a háziasszony előtt pedig ott tornyosul a mosogatnivalók halmaza. Mi, kínaiak, ha vendégeink jönnek, főzünk mindenkinek egy csésze rizst, szép kis félgömb formában a tányérra borítjuk, tetejére biggyesztünk egy szem magozott cseresznyét, mellé pedig friss levelekből főzött teát kínálunk. Órák hosszat elbeszélgetünk, nevetgélünk, nem gyötörnek rémálmok éjszaka, nem vagyunk másnaposak reggel, nem hízzuk ki a nadrágunkat, nem dobjuk ki ablakon a havi kosztpénzt, a mosogatás meg három mozdulat. Jól mondom?
A magyar ember komolyan biccentett, és álmosan, tűnődve nézte a kecses tornamozdulatokat. Meg kell adni, bölcs emberek ezek a keletiek! Tudják, mitől döglik a légy. Azzal felhajtott egy kupica szilvát kínai barátja egészségére, és betolt a bajsza alá egy szalonnás katonát, csak úgy, az íze végett.
Milyenek a magyarok?
