Tudod, hogy nincs utánad,
tudod, hogy nincs előtted,
hogy hullámzása van csak
a végenincs időnek.
Emlékszik rád a tenger,
ami már rég kiszáradt,
kagylót, csigát hagyott csak
sziklafalak titkának.
Tudod, hogy álma voltál
akkor a Teremtőnek,
amikor még a földön
zuzmók, mohák se nőttek.
Tudod, hogy senki, semmi
nem lesz hozzád hasonló,
hosszú DNS-láncból
pont ily tarkán kibomló.
S bár azt szajkózza minden,
hogy jelentéktelen vagy,
lobog benned az élet
örökmécse, ki nem hagy.
Lehet, foltos kötényben
te viszed ki az ételt,
gurítasz ki kukákat,
jó, ha lesz pár szép éved.
Vagy pár pillanatod csak,
azok is pont lopottak,
gyorsan szívott cigik meg
szép ívben kidobott mag.
Jó, ha van egy pár csókod,
szavad vagy ölelésed,
ha van neved, s (hadd nőjön)
fakéregbe bevésed.
Tudod, hogy nincs idő, sem
múlás, csak áthullámzás,
a sorsod, sorsom, sorsunk
beszűrődéstől lármás.
Lebeg véredben ősöd,
sejtekben az utódod,
millió terhességed
nap nap után kihordod.
Tudod, hogy volt már jobb is,
tudod, hogy lesz még így se,
nemtudásaidat meg
gazdag sejtés segítse!
Tudod, nem kósza szél fújt
a tétova világba,
kutyatej-ejtőernyőd
magnak hagyott itt hátra.
Tudod, hogy mindörökké
itt maradni a dolgod,
azt is tudod, az ittent
saját húsodban hordod.
De nem te vagy az itten,
és nem te vagy az Isten,
végenincsen kezdet van
végenincsen finisben.
És megdicsőülés lesz
ha megküzdöd a pályád,
nap szikráztatja lényed
apályát és dagályát.
