A település, aminek nem mondom ki a nevét

Azt mondják, ha eladnám a házamat, vehetnék egy pofás lakást a szomszéd településen, ott közel a doki, a bank, a bolt, minden, élhetnék, mint Marci Hevesen, de hát én itt is úgy élek. Miért nem tudják megérteni? Mindig csak negyedórákat dolgozgatok a kertben, mégis rendben van minden, negyedóra megsokszorozva, az pont annyi, mintha órákig csinálnám, vakulásig, pistulásig, tudni kell beosztani, ennyi. Különben megárt a napsütés. Bejövök, iszom jó hideg háziszörpöt szódával, és ledőlök egy kicsit pihenni, zenét hallgatok, vagy nézem a verandára belógó dióágak megunhatatlan balettjét a függönyömön, amit én hímeztem. A diófát még nagyapám ültette hetvennyolc éve, pont amikor megszülettem, hatalmas, és kutya baja. Mármint a diófának. Nagyapámnak sincs többé amabban a másik világban. Nem vagyok különösebben nagydarab, de csak egy van belőlem, és eszem ágában sincsen kidőlni. Ha az a fa mégis elhagyna, bemondaná az unalmast, kikorhadna, felvágatnám, elfűtenék belőle vagy négy telet. Így gondoskodik rólam a nagyapám. Őt látnám a lángokban, ahogy a verandán, vadszőlőlevelek és darazsak zsongása közepette megitta a napi pohár vörösborát, amire még az orvos is azt mondta, jót tesz a vérének.
Azt mondják, minek nem vágatom már le a hosszú, ősz hajamat, olyan vagány divatok vannak, mindenki rövid frizurával jár, praktikus is, nem kell órákig mosni meg szárítgatni, mint valami Rapunzelnek, idős vagyok már ahhoz, hogy királyfiak másszanak fel a fonatomon a toronyba. Én viszont nem megyek a szomszéd településre, ki se mondom a nevét, nem vagyok hajlandó, itt meg nincs fodrász. Amúgy is hozzátartozik a reggelemhez, mire kifésülöm a hajamat, egészen felébredek. A hajkefe után nyúl az első mozdulatom, még a szememet se nyitottam ki, ülök, fésülöm ki az éjszakát az agyamból, az álmokat a szívemből, ez külön szertartás, és már megszoktam, hogy maréknyi hajtűvel csigás költeményt, különleges kontyot varázsolok a fejem búbjára.
Azt mondták, ez régimódi, mintha valami angol nevelőnő lennék egy égi filmből, addig mondták, míg a húszévesek nem kezdték el ugyanilyen kontyokba fogni a hajukat, látom ám, divatba jöttem, néha csak egy ceruzát tűznek bele, hogy tartsa, vagy evőpálcikát, vagy olyan jópofa harapós, rácsos csatot, ami egyberántja az egészet. Menő a haj, küldött egy lájkot a Sajtos Jocóék kis boltoslánya, egy csitri, akinek hasonló a haja, mint az enyém, pedig van köztünk vagy hatvan év, ezt süssétek meg, nyanyák, akik még mindig a nyolcvanas évek téesztitkárői dauerjében utaztok!
Azt mondják, a szomszéd településen van szépkorúak klubja, érdemes lenne átnéznem, vinne is az egyik korombeli asszony kocsival, kézműveskednek, nagyitornáznak, és mindig jönnek előadók, egy-egy könyvről beszélnek, vagy arról, hogy fűben-fában orvosság, vagy elmesélik vetítéssel, hogy milyen egzotikus országokban jártak. Ezért nem kell sehová mennem, itt a tévé, olyan természetfilmeket képesek ma csinálni, elhűl az ember, hogy ezt meg hogyan, repül a sas kétszáz kilométeres sebességgel, keresztül a kamerán, elkapja az oroszlán az antilopot, fröcsköl a vére, a kamera meg zumm, be a sebbe, és végigszáguld az állat érrendszerében.
Na jó, nem, de majdnem, több évtizede tenyésző barlangi élőlények, mélytengerek sosem látott, szörnypofájú halai, suhanó ráják, dizájnolt medúzák, annyi csoda, hogy be se tudom fogadni, egy idő után már tényleg kikapcsolom, nem lehet null-huszonnégyben ámuldozni, belefárad, belefásul az ember lánya. Kell a csend, tudjátok. Átadom magam a csendnek, csak a szájam imádkozik, és olyan leszek, mint egy fa, amit lassanként benő a borostyán, talán már csak az tartja meg. Ha nem lenne, feldőlnék.
Azt mondják, jobb lenne beköltöznöm a szomszéd településen a vadonatúj és hipermodern idősek otthonába, most nyílt meg, Villa Eterna, dolgoztam én már eleget egy egész hosszú életen át, minek gyötröm itt magam, aztán csak fáj tőle a hátam, a vállam, a derekam. De én meg jól elvagyok az Eszterékkel, megértjük egymást, a gyerekeiknek is pótnagyija lettem, és szeretem, amikor szólnak, hogy megjött egy adag gyümölcs, lehet menni mosni, pucolni, darálni, préselni, úszom a gyümölcsillatban, eperfelhő, meggybuborék, nem is beszélve szederről, áfonyáról. Jönnek az idióta darazsak, nem győzöm őket lecsapdosni, belefulladnak a gyümölcslébe, halászhatom ki őket, borzasztó banda, meg ne csípjenek, mert allergiás vagyok, cipóvá dagad olyankor a kezem. Nyalogatom le a gyümölcslét, lila a nyelvem, szederjes a tenyerem, fűszereket teszek bele, bazsalikomos sárgabarack, levendulás szilva, kísérletezünk kis kupicákkal, mint az alkoholisták, nyammogunk rajta, lehunyjuk szemünket… Milyen egy szörp ízvilága a lehunyt szemhéj alatt! Egy pohár kúthideg szódával felspriccelt szörp a kezünkben, kiülünk a nyári verandára, a gyerekek futkároznak, mint az őrült, kergetik az őrült kutyákat, a tikkadt nap lefele mászik lassan, elvagyunk a szörpjeinkkel.
Azt mondják, a szomszéd településen rám találna a világ, nem mint itt, az Isten háta mögött, de én meg, ha felváltok valakit a családból, és éppen a boltban árulom a szörpöket, hát ott mindenféle emberrel szót lehet váltani, kóstolgatják a szörpöket, ebből él a falu, iskolamúzeum, játékmúzeum, fafaragások, kézműves sajtok, minden porta mást árul, a főút macskaköves, a templom tornya csálén áll a főúttal, más volt a mértan régen.
Jönnek, kóstolgatják a szörpöket, az egyik azt mesélte, utazott a Szaharában éjszaka egy buggyanásig megpakolt, ősöreg teherautón, zörgött a motor, mint az öregördög, burnuszos meg turbános fazonok közé volt beszorulva, lábánál a hátizsákja, valaki az ölébe tett egy tyúkketrecet, de minden olyan büdös volt, a tyúkfos már meg se kottyant, és a teherautónak egyetlen lámpája se égett, autóút meg nem volt sehol, csak a sofőr tudta, körülbelül merre kell száguldani ész nélkül a következő városig. Ott zakatoltak a sötétben, várva, hogy mikor rohan beléjük egy hozzájuk hasonló, kivilágítatlan kamikaze.
Egy másik pasas a magas hegyekben járt, és mondta, hogy ott hamar dehidratálódik minden élőlény, csontvázzá fonnyadt madarak meg vadak hevertek a sziklákon, kiült a bőrükre a só, de olyan ezerszínű, mindent felrobbantó napfelkeltét még sosem látott.
Egy hölgy azt mesélte, vietnámi szállodája ablakából tetőteraszokra látott, melyeken emberek cigiztek, teázgattak, teregettek. Az egyik ilyen zsebkendőnyi négyszögre kijárt egy húszévesforma, magas srác, napi többször, volt, hogy egy órán belül kétszer-háromszor is jött. Teregetni? Hiszen nem volt nála soha vizes vagy száraz ruha. Egy növénnyel beszélgetett, közel hajolt hozzá, suttogott, mesélt, talán egy kisollóval meg is igazgatta néha, de igazából csak együtt akart lenni vele, megosztani a titkait.
És akkor én vagyok, aki nem tud a világról… Ha meg az emberekből elegem van, lebaktatok a ferde kis templomhoz, és az Úristen mindig meg tud lepni. Lejön, és suttog nekem, akár az a vietnami fiú a növényének. Hogy miket, azt nem tudjátok meg, csipiszt az orrotokra!
Azért se megyek a szomszéd településre, mert útközben ott az a kanyar, amelyet nem bírnék látni többet az életben. Valahányszor eszembe jut, a torkomban kalapál a szívem, azt hiszem, elájulok, azóta nem jártam ott. Emlékszem, jeges nagy tél volt, kimaradt a buszjárat, és Mihály úgy jött haza, a két lábán, a havon. Szép, erős ember volt, meg se kottyant neki a gyaloglás, nyilván rágyújtott, élvezte a friss levegőt, a füstölgést. Jött hozzám meg a gyerekekhez, haza. Az a mocskos szemétláda pedig váltig állította, nem volt hibás, megcsúszott a teherautó a jégen, és ő lassításban nézte végig, ahogy elgázolja a férjemet, nem tehetett semmit. Felfüggesztett börtönt kapott, gondatlanságból elkövetett emberölésért, egy percet nem kellett leülnie. Nagyon nem látszott rajta, hogy meggyötörte volna a bűntudat, pedig elvett egy eleven, erős életet! Most ketten lennénk, a Mihályban annyi energia volt, mint egy atomerőműben. Hát nem az a rendje, nem az az emberi-isteni igazság, hogy ha valakinek elveszed az életét, mások elveszik a tiédet? Vagy legalább egy részét… Nem vagyok vérszomjas természet, de ezen nem tudok túllépni. Az az ember még most is ott lébecol békében azon a településen, melynek azért sem mondom ki a nevét, nem vagyok hajlandó. Többet oda be nem teszem a lábam. Amúgy is minek mennék én oda? Mikor itt van nekem ez a falu, amelyik egészen az égig ér.