Ha

Ha édesapám nem hagyja abba a cselgáncsozást az egyetem miatt, vagy ha az egyesület vezetői nem kötik olyan rendíthetetlenül az ebet a karóhoz, mondván, igazi sportember nem játssza az agyát, nem tömi a fejét felesleges tudománnyal, ha maga apám nem sértődik meg ezen, és ha nem szippantja be a tatami világánál izgalmasabbnak tűnő egyetemi közeg, akkor talán felnőttként is megnyeri a bajnokságot a súlycsoportjában, és kijut a berlini Európa-bajnokságra, és felszáll arra a gépre, mely a magyar dzsúdó sporttörténeti tragédiája felé süvített a szépreményű csapattal, ugyanis a hatvan kilótól plusz kilencvenöt kilóig a sportág legjobbjait, plusz tartalékokat, plusz edzőket, plusz sportorvost, plusz gyúrót, plusz stábot fedélzetén szállító masina lezuhant, senki nem maradt élve, súlycsoporttól függetlenül senki sem bizonyult erősebbnek a halálnál, ám apám előző este egy felolvasáson ismerkedett meg anyámmal, aki akkor még nem volt az anyám, mert én még nem voltam én, sőt semmi se voltam, talán csak űrkosz az Isten hajában, de ők ketten hajnali négyig beszélgettek izzó figyelemmel egy presszó pöttöm asztalánál, apám hajnaltájt szédült be az ágyba, sportemberhez méltatlan módon elaludt, a vekker fémes berregését se hallotta meg, kábultan ébredt lidérces álmából, hol elszenesedett csontok erdejében járt, lángoló tatamik hullottak az égből, és hiába vágta taxiba magát, hiába fizetett akkori fogalmak szerint kisebb vagyont a sofőrnek, most ott áll a reptéri betonkifutó végében, ott áll az idő túloldalán, rosszkedvűen és hunyorogva bámul a távolodó gép és a távolodó versenyzői remények után, és nem sejti, hogy én, aki akkor még nem is léteztem, bámulom őt, aki azóta már nem él, mert ha akkor azt a repülőt elérte volna, most én nem élnék, én nem írnám ezt, én nem bámulnám őt.