Pami hónapokig ott állt a buszmegállótábla mellett. Az autósok olykor lelassítottak, szemügyre vették, de akiket ápolatlansága és eszelős tekintete nem riasztott el, azoknak kedvét szegte domborodó pocakja. Eleinte a buszvezetők is kinyitották az ajtót, majd miután a lány ringatózva állt egy helyben tovább, káromkodva csapták be az ajtót, és az öklüket rázták felé. Később megszokták, mint egy tereptárgyat, és ugyanúgy nem álltak meg a kedvéért, mintha csak nyomókút vagy villanyoszlop lett volna.
Azt se vették észre, mikor már eltűnt onnan. Nem igen szállt le annál a tanyasi megállónál más, mint a kicsik suliból hazafelé, ők aztán nagy nehezen hazacibálták a Pamit, mégse álljon ott, mint egy… Nem mintha nem akadt volna a családban, akinek ez a normális munkája, de hát az nem a Pami. Igazából a Paminak már régen nem volt munkája, se normális, se nem normális.
Pami ott élt az „ólban”, így hívták ezt a tanyát a faluban. Mármint azok, akik ezen a végen laktak vagy itt volt földjük, mert a túlvégen vagy akár kicsit is távolabb lakók sehogy se hívták, fütyültek rá, van-e még vagy megette már a fene. A trágyadombot se hívja sehogy az ember. Aki kapával a vállán elballagott vagy traktoron ülve eldöcögött erre, fejét csóválta vagy kiköpött. Pedig amikor balhé nem volt, s amikor hideg nem volt, vagy éppen hideg és balhé nem volt egyszerre, hát aligha akadt vidámabb hely a vertfalú, öreg háznál. Igaz, balhé majdnem minden este akadt, de az üvöltözős, konyhakéssel szaladgálós fajtától nem kellett tartani. Megszokta az ember, az efféle csetepaták gyakran valamelyik bokorban vagy ágyban végződtek nagy lihegéssel. Az igazi balhék csendben folytak le, mentő-rendőr jött utána. De soha senki nem látott semmit, ezt megtanulták, még a legkisebb kis csipások is.
Emberek és kutyák szép számban jártak ki-be a kapun, gyerekek és kölykök az átvonuló forgalom következtében hemperedtek ki a világra, és rohangásztak attól fogva a környéken fel-alá. Ha enni kértek, kaptak, ha nem volt, nem kaptak, gyakran nem volt, így gyakran nem kaptak, úgyhogy szereztek, ahogy tudtak, a közeli kisboltban nem is szívesen látták már őket. Egy-egy makacsabb hajszínből vagy szemformából be lehetett olykor azonosítani egyik vagy másik szülőt, de ezzel az eljárással senki nem vesződött. Gyámilag nem volt gond egy szál se, mindenkit szépen nevire vett az anyja. A férfiak úgyse nagyon maradós népek erre, jönnek is, mennek is, egy anya, az már valami. Ha legalább az van. Önkormányzati bérlemény volt a végtelen hosszú épület, olyan hosszú, mint hideg tél a fűtetlen szobában. Némelyik szobáról még a tanácsi időkben kötött bérleti szerződést a lakója. Volt, aki szerződésen máig egymaga szerepel, ugyanazt a párszáz forintot fizeti vagy nem fizeti, de vagy tizenöt fő lebzsel a lakrészén, hogy az anyja ne sirassa, sziszegtek a tanácsházán. Akad olyan is, akinek ezekből a semmipénzekből évtizedek alatt sikerült nagy művészettel többszázezer forintnyi hátralékot felhalmoznia. A hivatal rég ki akarta füstölni a gócot. Ilyenkor bevett eljárás, hogy pár százezer forintot nyomnak a lakók kezébe, papírt iratnak velük alá, aztán aló-mars. De ha kipattan az ügy, könnyen bajba kerül a falu, jönnek az emberi jogok meg ilyenek.
Pami bírta a klímát, ám a konok húgyszagot meg a ragacsos koszt ki nem állta. Kiskora óta mániákusan próbálta tisztán tartani magát. Még akkor is, ha a férfiak és fiúk folyton rátörtek mosdás közben. Botot vagy lapátot tartott a közelben, megtanulta, hogy kell ügyelni. Cseppet sem érdekelte az anyja, ez a nagypofájú, vaskos asszonyság, akinek még a szeme is belekelt az arcába, akár egy vájling tésztába, és már vagy a tizedik vékonypénzű, kevésszavú férfit fogyasztotta el szép sorban. Apjáról hiába kérdezősködött, mindenki mást mondott neki nagy röhögve, még a kéményseprővel is összefüggésbe hozták, hogy az járt volna a kürtőben a nagy keféjével, láncos golyóbisával, így hát Pami csak a kicsiket szerette. Azok fürtökben csüngtek róla, szót fogadtak neki, nyúzták, játsszék velük. Esténként ágyába is bekéredzkedtek, először mindig csak egy, de ahogy annak megengedte, ott parkolt hamarost az egész fészekalj. A részegektől, az erőszakoskodóktól, meg ami még gyakoribb, a részeg erőszakoskodóktól is ez a banda mentette meg csodával határos módon. A sok puha tappancs kirugdosta az ágyból a begerjedt mocsadékokat, némelyik ott aludt reggelig, a fal tövében, mint egy darab fa. Mikor Pami állásba ment, az egyik üresen álló fészert kitakarította, kimeszelte, a tetőt befoldozta, beállított egy rozoga kályhát, és máris maga volt. Ágya esténként most is feltelt még porontyokkal, de nem bánta. Így már csak konyhára járt az „ólba”, ott is a magáét ette állva, az asztal sarkán, meg a mindig járó tévébe pislantott bele néhányat a rend kedvéért.
Mikor estés volt a közértben, zárás után hipp-hopp átöltözött, elköszönt, máris szaladnia kellett a buszhoz. Ha nem szedte a lábát, mehetett stoppal, fagyoskodhatott, míg fölvették. Egyik este ott fogták valami külön pakolásra, és már egész reményvesztetten loholt a megállóhoz. Messziről látta a buszt, tudta, hogy el fog hajtani az orra előtt, egyszerűen nem várhat eddig, nincs ennyi, nem lehet ennyi felszálló ilyenkor, a busz mégsem indult tovább. A fiatal sofőr már többször vitte őt, kiderült, most is direkt várta meg. Beszélgettek, és beszélgettek másnap is meg még jó párszor, és mire a tanyasi megállóhoz értek, általában már nem maradt más utas, mint Pami, és a busz kigurult egy földútra, a kinyitott tetőablakon át látszottak a csillagok, és Pami ujja a sötétben a fiú fülcimpájával babrált, olyan érdekesen le volt nőve, ezen Pami mindig elmosolyodott a sötétben. Jó úgy mosolyogni, ha nem látja senki. Legfeljebb érzi. Átkérette magát állandó estésnek, kimesterkedte, de mint kiderült, hiába, a fiatal buszvezetőt áthelyezték, senki se tudta, hová. Egyesek azt állították, kilépett a cégtől. Pami végül felhagyott a kérdezősködéssel, állt a megállóban terebélyesedő pocakkal, és várt, szeme mohón tapadt minden egyes busz szélvédőüvegére. A kicsik néha hazarángatták, az ágyába viszont már nem mertek bebújni, féltek a szemétől, azt mondták, világít a sötétben. És Pami tényleg le se hunyta a szemét éjszakánként.
Egyedül találták akkor is, amikor ki kellett hozzá hívni a mentőt. A betört ablak csupa vér, a kályha, a falak, a konyhából kilopott nagykés, minden. Már a magzat sem mozgott, az anyja magával vitte. A hasában, mint egy szatyorban. Küldhetnének tapasztaltabb sofőröket, súgta oda egyik mentős a másiknak, mert a fiatalember, aki a mentőt vezette, nem segített. Egy lépést sem tett a holttest felé, csak szívta a cigarettáját, melyet a csípős őszi szél aztán tovább szívott leeresztett kezében, és melynek vörös parazsában felizzott tágra nyílt szeme, csontos arca és a füle, azokkal a furcsán letapadt fülcimpákkal.
