Emese fiatal anyuka volt, mikor odaállt a nála talán tíz évvel idősebb plébános atya elé, hogy ha kell, ő szívesen vállalja a templom virágdíszítését. Hallotta, hogy meghalt a néni, akinek ez volt a feladata, és zavarogni ugyan nem akar, de ha nincs még rá ember, ő szívesen csinálná. Saját kertjében is terem virág bőven, ezt még a szüleitől hozza, otthon náluk ez alap volt, de ha úgy adódik, másoktól is be tud szerezni.
Tetszett a tettrekészség a papnak, épp kicsit nekikeseredetten prédikált valamelyik misén arról, hogy a plébánia közös ügy, és ő szívesen visz a vállán sok mindent, temetéstől esküvőig, villanyszereléstől cserepezésig, de aki úgy érzi, hogy valamilyen feladat megszólítja, hát ne fogja vissza magát…
Erre lám, itt ez a helyes kis nő, és bevállalja Aranka néni dolgát, amiért nem nagyon tolongtak a népek. Beleszólni mindenkinek volt kedve, beleállni senkinek. Az atya jelnek is vette, lám, a Főnökség csak gondoskodik, és ő sem feleslegesen tépi a száját a szószéken.
Emese biciklivel hozta-vitte a virággal teli nagy vödröket, krizantémokat, margarétákat, tulipánokat, mikor mi volt éppen. Olykor rá volt kötve hordozóban a baba. Csattogott kezében a metszőolló, hordta a vizet, rendezgette a kompozíciókat.
Nem csak úgy beleállogatta a szállakat a vázákba, hanem játszott a színekkel, ezek hol összesimultak, hol feleseltek egymással. Komplementer vagy színrobbanás, ellentét vagy harmónia… A tömött csokrok frissen, diszkréten illatoztak.
Nem volt könnyű a szoptatások közé beleszuszakolni a virágrendezéssel kapcsolatos teendőket, de megoldotta. Olykor a templompadban etette meg a kicsit, a Szent Szűz szobra felé fordulva, anyai cinkosságban. A hervadt szálakat kivitte a komposztra, újakat rakott a marafékhoz vagy kombinálta másfélével, kedvét lelte benne, ellenőrizte az összhatást közelről, messziről. Még a karzatra is felment, hogy minél több nézőpontból gyönyörködhessen művében és korrigálhassa a hibákat.
Szegény Aranka forog a sírjában. Ő mindig egyszínűeket tett egy vázába, mire való ez az ízléstelenség a templomban, plébános atya, pont olyan csiricsáré, mint a zene azzal az erősítővel meg gitárral az ifjúsági misén, az sem idevaló. Egyszerűen nincs benne semmi felemelő. Gond egy szál se ezzel a fiatalasszonnyal, csak nem idevalósi, nemigen tudja, hogyan szokás ez mifelénk, ráadásul Isten ne rója fel bűnömül, szertartás közben mindig felmérgesedek magamban, elterelődnek a gondolataim a szent dolgokról, és hát nem igazán jó irányba.
Ervin atyának ilyenkor komoly erőfeszítésbe került megőrizni szenvtelen kedvességét, mert legszívesebben kirugdalta volna a derék, sutyorgó asszonyságokat a templomból, akár Jézus a kufárokat. Ehelyett megjegyezte csendesen, hogy ha tudnak virággal hozzájárulni a díszítéshez, keressék meg Emesét, ha nem, akkor köszöni az észrevételt, de neki minden nagyon tetszik így, ahogy van. Közben valami belenyilallt a gyomrába, el kéne mennie orvoshoz, grimaszt vágott fájdalmában, a mószerolók meg sietve elkotródtak, és széltében híresztelték, milyen gorombán vicsorgott rájuk az új pap, bezzeg a régi egy angyal volt, sosem vetemedett volna ilyesmire, Isten nyugosztalja. Lehet azt tudni pontosan, kik tették a sírba.
Tél közeledtével Emese kérte az atyát, gondolják át, hogyan tovább, nincs üvegháza, a kertben sem terem ilyenkor semmi. Máskülönben igyekszik úgy elvetni a magvakat, hogy ne nagyon essenek ki periódusok, és ha kikaparta a kutya vagy kitépték a gyerekek, mindig kisegítette egyik vagy másik szomszédasszony.
A tél viszont mindenképpen tél, marad a nagykereskedelem, ő igazán szívesen kiviteti magát a férjével a nagybani piacra, hogy legalább vasárnap legyen friss. Amúgy már tanulja az anyagot online a KRESZ-vizsgára, ha ő is tud majd vezetni, mobilisabb lesz valamennyire, de azért beletelik egy-két év, amíg a kicsi óvodába megy.
Ervin atya az imént kapott valakitől adományt plébániai célra, még meg se számolta, gondolkodás nélkül kivette a fiókból a borítékot, és Emese kezébe nyomta, nem kell róla papír, csak ossza be, ahogy tudja, és szóljon, ha elfogyott.
Az asszonyka persze minden egyes blokkot eltett, és táblázatba foglalta a költségeket, úgy adta le a kimutatást az atyának, aki megköszönte a gondosságot, de rálegyintett, ne strapálja magát ilyesmivel. Emesének ez fájt egy kicsit, az elszámolást olyan takarosan elrendezte, legalább megtekintette volna az atya, és mond rá valami kedveset… De ha nem, hát nem, ő nem embereknek számol el. Ezután is csinál táblázatot, nem adja fel, így érzi kereknek, és talán a Jóisten is örül neki.
Mondjuk Feri, a férje nem annyira örült, mikor Emese éjfélkor még az asztalnál ülve körmölte a tételeket, a kicsi miatt alig jutottak hozzá egy kis együttléthez, ami nem csak a szex miatt hiányzott neki, de persze azért is. Nehéz időszak volt, épp csak felépült a ház, még hátra volt a tetőtér-beépítés, a két nagyobbnak közös szoba jutott csak, igazi szakítópróba az ilyesmi egy párkapcsolatnak.
Feri duzzogva aludt el, és másnap kiakadt a virágokra. Az előszobában nem figyelt, és belelépett a vödörbe, vizes lett a zoknis lába, a papucsa, dühében üvöltözni kezdett, és akkorát rúgott a vödörbe, hogy a víz beterítette az előszobát, felfröccsent a falakra, a virágok szétszóródtak, a műanyag pedig darabokra esett szét. Emese kijött a zajra, látta férjét duzzogva elvonulni, hogy zoknit váltson, indulás előtt pont ez hiányzott neki. Emese felmosóvödröt hozott, rongyot, törülgette a cipőket, és felmosta az előszobát, könnyei forrón potyogtak a hideg víztől jeges kezére.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a férje is mellette térdel, a másik felmosóronggyal sikálja a padlót, és zokog ő is. Az asszony átölelte Ferit, sírva csókolgatták egymást, egyre hevesebben ölelkeztek, majd ott, a csatakos előszobában egybegabalyodtak, és harsányan élveztek el mindketten. A ruhák mehettek a szennyesbe, Feri jócskán elkésve ért a munkahelyére. Kollégái viccelődtek vele, mi van, az asszony nem engedett ki a paplan alól? Elmosolyodott.
Bonyolódott a helyzet, amikor a harmadik gyerkőc oviba került, és Emese újra tanítani kezdett. Próbált üggyel-bajjal három fronton helytállni, amiből az lett, hogy a háztartás szanaszéjjel esett, munkahelyén szemére vetették, hogy mindig az utolsó pillanatban robog be, és nem vállal elég helyettesítést. No meg a virágdíszítések sem sikerültek mindig olyanra, ahogy szerette volna.
Ervin atya széttárta a kezét, neki nincs ötlete, a nénik egyre idősebbek, itt fáj, ott fáj, az asszonyok meg dolgoznak, és most egyet se tud olyat, aki valami nagyon odalenne a díszítésért. Vagy ha igen, kiéli otthon ezt a hajlamát olcsó fényfüzérekkel. Régen mindegyiknek valódi színkavalkád volt a kertjében, versengtek, melyikük hoz nagyobb kazallal a szentegyházba. Mostanra inkább gyepet nyíratnak, aztán nézik a sorozatokat. Ezt persze nem hozta fel Emesének, kár lenne még jobban elkeseríteni, meg aztán a sommás vélemény vissza is juthat az idősekhez, és akkor aztán lesz haddelhadd. Mindenesetre a plébános nem várja el, hogy az asszonyka belegebedjen a feladatba. Amennyi jólesik és belefér, azt mindenképp nagyon köszöni, hirdetni fogja majd, hogy várunk segítséget.
Hirdetni hirdette, de tökéletesen hiába. Emese is írt egy kedves, humoros, szívhezszóló mailt az egyházközségi levlistára, de néma csend fogadta. Akiket felhívogatott, csak sóhajtoztak, alig élnek, minden olyan pörgős mostanában, a különórák, a programok, a cserkészet, a kutyaiskola, a focisuli, a koncertek, nem is tudják, mit ígérhetnének. Nem ígértek hát semmit, és azt be is tartották.
Közben kezdett normalizálódni a helyzet, kialakult az új egyensúly, a kicsi barátokat talált az oviban, délután alig akart hazajönni. Emese osztálya egyberázódott egy kemény zaklatási ügy után, az asszony odahaza is megtanult villámgyors mirelit pizzákat, lefagyasztott leveseket aktiválni. Összebarátkozott a helyi virágossal, aki ellátta már nem eladható, de még sokáig elálló virágokkal, és pénzt is alig akart elfogadni érte, mondván, menne kukába az egész, hadd legyen támogató. A boltos pár trükköt is tanított tápoldatokról, a frissen-tartás módozatairól, színekről, térformákról, textúrákról. Emese jó hasznát vette, hiszen teljesen képzetlen volt. Lopott perceiben virágkötős videókat nézett, ez minden.
Emese mondhatni kivirágzott, újabb és újabb kompozíciós ötletei támadtak, igyekezett mindig váratlant húzni, meg egyfajta folytonosságot is képviselni, illeszkedve a templom alapszíneihez, a kékeszöldhöz, az óaranyhoz, a fakószürkéhez. Máskor ötletesen próbált kirikítani a környezetből. Titkon örült volna, ha bárki bármit visszajelez élete művével kapcsolatosan, de már a nénik is belefáradtak a legyintgetésbe, hogy semmi sem olyan, mint régen.
Ervin atya orgonakoncerteket szervezett, kerekasztal-beszélgetést, nevelési fórumot meg felnőtt-katekézist, zajlott az elsőáldozók meg a bérmálkozók felkészítése. Kisebb gondja is nagyobb volt, mint a virágok. Ami rendben folyt, azt megkönnyebbülten nyugtázta, nem jutott ereje a dicséretre. Egyedül a Jézus szíve-szobor kacsintott rá viccesen Emesére, aki hidegvíztől gémberedett, tüskék-tépázta kezében a metszőollóval ott téblábolt a templomban. Az asszonyka döbbenten visszakapta a tekintetét, de akkor a szobor már a szokott arckifejezéssel mosolygott.
Nőttek a gyerekek, Emese meg kifejlesztett magában egyfajta csendes büszkeséget: nem azért szerette a virágait, mert bárkinek tetszettek, hanem mert önmagának és Istennek szolgált vele, és ez elég. Időnként a férje is dicsérgette, érezve, hogy felesége mennyire szomjazik az elismerésre.
Ekkor robbant be teljes elánnal Natasa. Nemrég költöztek a településre, és rögtön kitűnt, hogy nem az a visszafogott típus. Elkapta Emesét a mise végén, és közölte, átveszi a virágdíszítést a templomban, Ervinkével már le van beszélve. Van dekoratőri végzettsége, ez konkrétan egy szakma, ami manapság a kutyát nem szokta érdekelni, de fontos, hogy épp egy keresztény közösségben megbecsüljék a hozzáértést. Ezt nyilván Emese is így látja. Nem, Emese nem így látta. Pontosabban egyetértett, de mégsem. Arcába tódult a vér, és emelt hangon küldte el a kedves testvért a jó édes búbánatba.
Natasa berohangálta az egyházközséget, mindenkinek lyukat beszélt a hasába, a néniktől a családosokig, épphogy tüntetést nem szervezett Emese ellen. Az lett volna szép, otthonkás B-közép MONNYON LE!-kartontáblákkal, miközben a kórus trágár szenténekeket skandál. Emese zokogott a telefonba Ervin atyának, felemlegetve, hogy ő ebbe éveket tett bele, fillérre elszámolt a pénzzel, meg lehet nézni az összegyűjtött táblázatait, beletemette a fiatalságát, a szépérzékét, a szüleitől hozott kertészeti tudását, a szabadidejét, az erejét, az idegeit.
Ugyanakkor esze ágában sincs vádaskodni, hiszen ő maga vállalta, és nagy gyönyörűsége is telt benne, fel se merült benne, hogy megkérje önkéntessége árát. Ilyen kalkuláció nem létezik. Ő ezt tudja letenni az asztalra. Döntsön a tisztelt bizottság a belátása szerint!
Mindez már az egyházközségi képviselőtestület ülésén hangzott el, Emese egyenes derékkal, felszegett állal állt ott. Akik vele szemben ültek, barátok, ismerősök, mind lesütötték a szemüket, fülüket vakarászták, köhécseltek, zavarodott arcot vágtak. Ervin atya is kényelmetlenül fészkelődött, csóválta a fejét. Emese táncos léptekkel vonult ki a szobából, nem várta meg a döntést. Nagy szüksége volt rá, hogy egy-két órát sétáljon, csak úgy. Férje átvállalta a gyerekek lefektetését, az asszonyka kikapcsolta a mobilt, ő most nem elérhető. Távozóban hallotta az utána sorra kerülő Natasa szabatos, parancsoló hangját, amint előadja saját álláspontját a virágok ügyében. Ez már nem Emesére tartozott. Ha itt húzni kell egy vonalat, és továbblépni, hát akkor legyen úgy. Nem fog könnyfakasztó védőbeszédet tartani maga mellett, mint egy hatásvadász tárgyalótermi filmben.
Mire hazaért, több nem fogadott hívása volt, és egy üzenet: „te maradsz a mi virágosunk, győztünk!”. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyilván ez lenne a megfelelő drámai pillanat leköszönni. Lássák, mire mennek nélküle. Mi volt az a semmi, amit ő tizenkét évig összegürcölt értük… Nem köszönt le, csinálta tovább derűsen. Mazochista? Ezt suttogták a háta mögött… Nincs ennek tartása. Miért nem vágta oda az egészet? Így mormogtak a temperamentumosabbak.
Natasa tündöklése rövidéletűnek bizonyult. Férjével írtak egy haragos nyílt levelet az egyházközségi listára, Ervin atyának címezve. Összehordtak abban mindent, hogy ők még ilyen gyalázatosan működő plébániát életükben nem láttak. Sorra vettek mindent, a ministránsoktatástól a borvásárlásig, az orgonista repertoárjától az albák vasalásáig. Azért csak kilógott a lóláb, mert legnagyobb dühvel a szakszerűtlen virágrendezést csepülték.
A levlistán elszabadultak az indulatok, a testvérek visszavágtak válaszaikban, elküldve a két okostojás berepülőpilótát oda, ahonnan jöttek. El is mentek. Pont oda. Maradtak a településen, de visszajártak hajdani közösségükbe, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. A revizor lelépett.
Emese arcán egyre több finom szarkaláb jelentkezett, de jól álltak neki. Eljárt a Rózsafüzér Társulat alkalmaira is, résztvett a heti titokcserékben, ha rákerült a sor. Lassan befogadták a nénikék, bár egyik-másik virágkompozíciója láttán azért még mindig ciccegve csóválták a fejüket, és felemlegették Etelkát vagy Arankát, vagy hogyishíjják. Az az igazság, már nem jutott eszükbe a név. Ki kéne menni a temetőbe megnézni, bal felől a tizenharmadik sor, hatos sír, ezt kívülről fújták. Na de ezzel a bedagadt lábbal! Örülnek, ha a vejük nagynéha kelletlenül kigurul velük odáig, és megvárja, míg elrendezgetik a hortenziákat.
Emese szemüveget íratott, homályosan látta már a virágkompozícióit, meg a táblát az iskolában. Elképesztő, milyen éles tud lenni a kép, ha új lencsén keresztül nézi az ember!
A kezét látta anélkül is, kedvtelve nézegette. Bőrét kikezdte a sok házimunka és a virágokról való gondoskodás.
Egyszer valami rendőrségi ügy kapcsán levették az ujjlenyomatát is, azaz levették volna… Ugyanis az igénybevételtől teljesen lekopott. Simák voltak az ujjbegyei, mintázat sehol. A rendőrtiszt dühöngött, és hazazavarta az asszonyt, végül mégse kellett tanúskodnia. Emese nevetett, akár bankot is rabolhatna. Nincs identitása. Ám akire tartozik, az mind pontosan tudja, ki ő.
Egyszer, miután mindent elrendezett a templomban, és megmosta kezét a csap csontfagyasztó vizében, odafordult a rendezkedő plébánosához.
– Atya, én nem haragszom ám!
A plébános megütődve nézett vissza rá.
– Miért is haragudna? Lemaradtam valamiről?
– Tudja maga is, legfeljebb elfelejtette. Akkor nem állt ki mellettem.
Kellett egy fél perc, mire Ervin atya kapcsolt.
– De hiszen magára szavaztam én is. Elküldtük azt a kellemetlen modorú hölgyet.
– Meglehet, de hálás lettem volna, ha ezt plébánosi tekintéllyel rendezi el. Méltányosságból. Annyi év után. De hát nem az elismerésért csinálom.
Ervin atyának nehezére esett legyűrni ingerültségét. Most már mindenki rajta vezeti le az összes frusztrációját? Ide a világ minden türelme nem elég.
– Higgye el, nagyon hálás…
– Két hete Jézust láttam álmomban. Vakított a foga, a ruhája. Mint egy reklámfigura. Hatalmas üvegházban találkoztunk. Mindenhol virágok.
Milliónyi. Ennyi talán nem is létezik. És valahogy ismerősek. Aztán rájöttem. Az első tétova csokromtól fogva ott volt az összes! Büszkén mondta, hogy egyszerűen gyönyörűek, őrzi ám mindegyiket. Pedig nem kértem tőle. Mégis megtette.
Ervin atya adós maradt a válasszal. Állt, és lefagyva bámult a távolodó asszony után. Irigykedett Emese derűjére, és azon töprengett, ő miért nem álmodott még Istennel soha.
