Ott az a kenu a csónakházban, ívelt teste a bakokra fektetve a félhomályban, beleülünk majd, siklunk a vibráló vizek felszínén, vállamban az evező húzása, az izmok fáradása, szemhéjam mögött fények villódzása.
Csak még ez a projektleadás, gyűrött ingek éjszakája, pocsék kávék az automatából, émelyítő csokik és rágcsák, valahogy ki lehet húzni, a klíma szárítja a nyálkahártyát, prüszkölünk, szemünk vörösödik, a mesterséges világítás az agyunkat eszi szét, gályapadon tölteni legszebb éveinket, lendül az ostor, tovább.
Ott az a kenu, álmomban suhanunk, félrekapjuk a fejünket az ágak elől, ha ugyanarra az oldalra dőlünk egyszerre, borul a hajó, borul az egész, jön a hidegzuhany. A cuccaink elúsznak, ha műanyag hordóba pakoltuk őket, fenn maradnak a vízen, prüszkölünk, röhögünk, szentségelünk, vigyázva fordítjuk a kenut, ha megtelik vízzel, lesüllyed, mint a kőbalta.
Csak még haza kell érni fürdetésre, hogy lehet ekkora mazsola-keze, mazsola-lába, csupa hab és csupa vigyor, ha megijed, kikapjuk sebtében a csuromvíz testet, lenyomata a pólón, az ingen, kicsi békám, nyugi. Beugrom a boltba, pelenka, hintőpor a köldökcsonkhoz, laktáz-enzim, mely nélkül képtelen megemészteni az anyatejet, plusz HB-s ceruza, honnan szedik, hogy pont ilyen kell, megőrjítenek a tanárok, kockás füzet a nagyobbiknak, segítek majd, az anyja nem boldogul a matekkal.
Ott a kenu, a zsigereimben érzem, világító mentőmellény a gyerekeken, vicsorognak a szúrós napfényben, ijedeznek a böglyök miatt, fülelik a víz kotyogását. Apa, milyen madár volt, mintha megkínzott ember sikítana, talán vannak itt indiánok, mindig mozog a nádas.
Csak még anyát meg kell látogatni a kórházban, nem biztatnak az orvosok, de nem is mondtak le róla, a szíve bírja, a szervei épek, talpra állni nem bír, elélhet, agya lassan elfolyósodik, sztorikat mesél, hogy járt Kínában, pedig sosem járt, hogy az apjával biciklizett, akit nem is ismert, hogy a piacon fura formájú körtét vett egy asszonytól. Aztán csak azt ismételgeti, amit legutóbb mondtunk, férjhez ment, ment a férjéhez, nyaralni drága, drága nyaralás, nyaralni, kitűnő tanuló, kitűnő. Kakaót, gyümölcslevet ne adjunk, kijön belőle, gond van a tisztába tevéssel, morognak a nővérek, egyikük hoz cukros málnaszörpöt, jóízűen iszik, nem is hajtja meg, hálásak vagyunk, már csak málnaszörp.
Ott a kenu, egyszerű lenne most, éjfélkor beülni a kocsiba, venni a kulcsot, levezetni százhúsz kilométert, forgolódom az ágyon, túlpörögtem, a szívemet hallgatom, ha lenne szervi baj, hamar elvinne, vagy évekig sorvadoznék, már nem lenne visszaút, semmi kenu, most aludni kell, holnap koránkelés, de a jövő héten…
Csak a cégből nem olyan egyszerű kiszállni, alapító vagyok, marasztalnak, kedves tőlük, meg is könnyebbülhetnének, hogy végre azt csinálnak, amit akarnak. Riaszt az otthoni tétlenség, Mari abbahagyhatta volna, mégis melózik, megszállottságból vagy mert félt az egyedülléttől? Majd abbahagyom, ha már nem élvezem, a portás tisztelettudóan köszön, a kollégák számítanak rám, számolnak velem. Jól jön a pénz, vejemék építkeznek, segít az ember, amit tud, ha már lakást nem pakolhattunk alájuk, hazafelé menet beviszem kisunokámnak a zongorakottát, a céghez külföldről is meg lehetett rendelni, este salsázunk az asszonnyal, nem vagyok a parkett ördöge, de ha ebben leli a kedvét, jobb, mint ha magába zuhanna és hirtelen megöregedne nekem.
(Itt ez a kenu meg a csónakházbérlet évtizedekre visszamenően, te érted, mi a fene ez? Anya se tudott róla, nézett nagyokat! El tudod te képzelni apát egy csónakban? Félt a víztől, strandra se mentünk, nemhogy vízitúrára, most meg itt ez a hajó, tisztára, mint egy koporsó.)
