Egy ízben külföldről jöttem haza, és szenvedélyesen imádkoztam apámért, nagyapámért, azért, hogy amit gátlásosságból nem tudtunk elmondani egymásnak idelenn, az nyilvánvalóvá válhasson az Isten trónjánál egyetlen nagy, csontok és hús nélküli, mezítlen ölelkezésben, félreértések, sebzettségek, gátlások nélkül. Pesti utcákon autóztam, hirtelen erősen felidéződött bennem apai nagyapámék sashalmi házának környéke. Régen eladtuk már azt a házat, ugyan mit remélhetek tőle? Idegen tér, idegen terep. Mégis gyerekkorom díszletei, forró nyarak, biciklizések, a padláson feltáruló, régi Film-Színház-Muzsikák, bennük bűvös színésznő-idomok…
A késztetés erősebb volt az értelemnél. Ha negyedóránál nem hosszabb kitérő, akkor odagurulok. A GPS húsz percnyi utat jósolt, belevágtam. A kocsiból kiszállva fel-alá sétálgattam az esti utcán, folytattam az imát. Az utca végére érve részegítő akácillat csapott meg, s ezt visszaigazolásnak éreztem.
Később elhatároztam, jelet kérek édesapámtól, hiszen ahol most van, annál meztelenebb már nem is lehetne, biztos akadálytalanabbul kommunikál, mint idelenn, ahol minden csupa félreértés. Ha már lúd, legyen kövér, az akácvirágzás kapóra jött. Fogadást ajánlottam neki, amennyiben büszke volt rám valaha, küldjön bármi akáccal kapcsolatosat. Télvíz idején jártunk már, de akit nem köt a földi lét, az nem fog efféle apróságon fennakadni. Ha pedig nem jön üzenet, hát legalább tisztán látom, hogy nem különösebben volt büszke fiacskájára, aki vagyok. Pár napra rá Szombathelyen jártunk feleségemmel, házasságunkról adtunk elő. Hazatérve eszembe ötlött, hogy hopp-hopp, apám még nem jelentkezett. Aztán az ott kapott ajándékcsomagból két üveg akácméz is előkerült, az egyik ráadásul levendulás, ami talán kedvenc illatom. Eltöprengtem a dolgon, de akadtak kételyeim. Nem sokra rá feleségem és kicsi háromévesünk lementek a piacra, hogy illóolajokat vegyenek, legyen mit párologtatni éjszaka, megfázás ellen. Szinte rögtön egy akácillattal teli üvegcse került Juli kezébe, pedig addig ilyet nemigen látott. Ráadásul az olaj olyan erős volt, hogy utána bármi mást párologtattunk, az akác aromája terjengett a levegőben. Ha kicsi lányunkat kértük, válassza ki az aznap esti illatot, ő, bár mit sem tudott a kihívásról, kivétel nélkül mindig az akácot kérte. Talán jobb füle van még olyan neszekre, melyeket mi nem is érzékelünk. Vagy csak a mi érzéseinkben olvas profi módon? Meglehet. Nagylányom ballagásán a pici nagyon ügyködött a kerítés mellett, félrevonulva, és feleségem kérdésére közölte, hogy most lasagnét csinál apának, az olyan húsféleség. Oda is hozta nekem a gondosan elkészített, nagy, húsos, fehér akácvirág-fürtöket.
Jó-jó, mondhatja a józanabb elme, vannak efféle véletlen egybeesések, felesleges misztikumot szövögetni belőlük! Ha valószínűség-számításban gondolkodunk, elég kicsi esélye van mindennek, hiszen a történet folytatódik tovább. Előkerült egy nagyon régen látott ismerősöm, akinek édesapám éppúgy az edzője volt, mint nekem. Vidéken él, szeretne találkozni, dumálgatni velem. Megbeszéltünk egy estét, én akkor az ELTE-n tartottam előadást, visszahívott az egykori oskola. Az est után épp az egyetem rektorával társalogtunk, mikor befutott hajdani edzőtársam, és mámoros jókedvvel kiáltott rám a díszes csarnokban: szeva, Janókám, hogy ityeg? Bárki lehet kissé kapatos estére, nincs abban semmi, csak épp nem akartam bonyolítani a dolgot azzal, hogy őt és a rektort bemutatom egymásnak, ugyan mivégre? Lerendeztem a kedves protokollt, de akkor meg azt a rossz hírt közöltem a sráccal, hogy sajnos a borozgatás mégsem megy, lányomnak és unokámnak kell segíteni, szaladok is. Bántott utólag a helyzet, álmatlan forgolódtam: most úgy veszi ki magát, mintha felkapaszkodtam volna az uborkafán, s már lenézném az egykori jó havert, szóba sem állnék vele. Ráírtam a neten, ne haragudjon a béna helyzetért, remélem, lesz még alkalmunk leülni egy pohárra. Mire ő egyáltalán nem logikusan visszaírt: ugyan, Janikám, az a lényeg, hogy nagyon büszke vagyok rád. Ennél szájbarágósabb üzenet aligha érkezhetett volna.
Egy rákosmenti fellépésen valahogy kifakadt belőlem ez az egész, szövevényes történet, elmeséltem a közönségnek töviről hegyire. Dedikálás után odajött egy harmincas pár, és megköszönték az estét, különösen a gyászról mondottakat, ezek mélyen megérintették őket, mert betegséggel, elmúlással küszködnek épp a családban. A férfi elmesélte azt is, hogy ő fák erdészeti minősítésével foglalkozik, és egész munkanapja azzal telt, hogy egy temető teljes gondnokságát meggyőzze, hagyják életben a jó állapotban lévő akácsort, mely ugyan rengeteg levélszemetet termel, de bódító illata és virágpompája miatt megér egy kis vesződséget. Megrendítőbb és harsogóbb bizonyítékokról nem is álmodhattam. Még jó ideig részegen virágzó akácokat tömkelegét láttam az utak mentén mindenfelé, bármerre jártam. Azon tűnődtem, ez évben különlegesen beindultak, vagy mindig ekkora tobzódás folyik mindenfelé, csak most nyílott rá a szemem. Mikor a bedugult autópályán, gatyarohasztó hőségben araszolgattam tíz-tizenöt kilométeres sebességgel, egyszeriben feltűnt egy légyszárny-méretű, semmi kis akácvirágszirom, és vagy három percig kellette magát különös táncban a szélvédő üvegén. Aztán ellibbent búcsút intve. Nincs könnyű dolga az emberfiának, ha lankadatlanul próbál nem hinni az öröklétben.
A magam szakálla
