Begyújtani

Haldoklott az idős orosz szerzetes,
akit koholt vádak alapján
szigorított kényszermunkatáborba
zártak, ahonnan robusztus, kegyetlen
emberek is csak ritkán kerültek ki élve.
Lázas önkívületében Isten angyala
végigvezette őt a láger barakkjain,
és ő csodálkozva vette észre,
hogy e földi pokol kellős közepén
mennyi apróbb-nagyobb jóság van
az emberekben, titokban mennyien
próbálnak segíteni a más baján,
legalább egy kicsit igazságosak lenni
az igazságtalanság közepette,
emberségesnek maradni
az embertelenségben.
Erről eddig fogalma sem volt.
Arszenyij atya elszégyellte a magát,
mert addig is konokul segített,
dolgozott másokért, de akaratlanul
maga körül forgott, azt hitte, egyes-egyedül
ő cselekszik igaz ember módjára,
nem vette észre, hogy egy láthatatlan
hadsereg katonája, és arra kapott meghívást,
hogy miközben maga tevékenykedik,
a másokban pislákoló szikrát is szítsa.
És felépült reménytelen betegségéből,
és ugyanazt tette, mint korábban,
de egészen más lélekkel,
hisz rányílt a szeme a valóságra.
Idén a nyirkos tél nedvessége teljesen
átitatta a tűzifát, a gyújtós még csak
fellobban, de a hasábok már nehezen
akarnak lángra kapni. Egész gyerekkoromban
gyakoroltam a begyújtást, itt is már
tizedik éve etetem cserépkályhámat,
de ilyen nehezen még sose gyúlt a fa.
Aztán rájöttem, rettentő egyszerű
a dolgom, odaülök arra a pár percre,
és fújom a lángot, hadd növekedjék,
hadd kapjon életre, fújom, amíg nem látom,
hogy már biztosan nem fog kihunyni.
Ez a dolgom amúgy is, fújom a nótát,
a verset, és várom, hogy lángra kapjanak
a lelkek, hogy lángba boruljon a világ.