Nyelvlecke

Rendes magyar ember nem beszél külföldiül! Most komolyan: szilvuplé, sprehenzi, obladi-oblada! Normálisak ezek? Egy ötéves gyerek folyékonyan nyomja a magyart, ők meg azzal jönnek, hogy nehéz nyelv, nem lehet megtanulni. Inkább az összes többit nem lehet, és még hülyén is hangzanak. Amikor aztán kimentünk Olaszba, kiderült, hogy a rendes olasz ember is ilyesmit gondol, pedig annak semmi értelme, hogy doppió meg mákina meg perbakkó. Azok a csávók csesztek majomkodni, hogy hávarjú meg háumaccs meg tenkjúfordömjúzik. Tolták olaszul, aztán érted, nem érted, így jártál. Mondjuk azért vicces, az utcán bárkire mondhatod, hogy ezt a hülye hajat, nézd már, milyen bandzsi az ürge, ennek meg olyan a melle, hogy talicskán tolhatná. És röhögünk, nekik meg fingjuk sincs, mi a gurítás. Egyszer ráfaragtam azért, mutattam egy fickót, hogy ennek olyan a feje, mint egy pávián valaga, erre még vörösebb lett, szájon vágott, és azt felelte, a jó anyámat. Tuti, hogy még a Marson is élnek magyarok, legfeljebb zöldek, térdig érnek, van hatvan csápjuk meg százharminc lábuk. Meguntuk Rómát, a sok nyamvadt turistát meg a retek sok templomot, beletekertünk, és kanyargós kis utakon, ernyőfenyők meg csupakő házikók közt lehúztunk délebbre, csak úgy. Egyik este beestünk egy cuki teraszos vendéglőbe, valahol a világ vége után kettővel, tele volt izzadó digókkal, ricsajoztak, mint a papagájok. Voltunk tízen, a fele pasas, mind rohadt éhesek, a pincér meg kezdi a moltopikkolo-dzsambalája-zubizarréta-anyámkínja hadovát. Bambuljuk a csak olasz étlapot, se kép, se hang. Aztán legyint, és nemsokára kijön hat kicsi pofás, piros zománcú láboskával, mindegyikben valami tésztaféle. Kipakolja az asztal közepére, csak nézünk, mert hát nudli az ennyi embernek, főleg hogy magyarok volnánk, vagy mi. Nekiestünk, mint tót az anyjának, de még a lábasok alját is kikapartuk. Az asztalt simán megettük volna mellé. Jön az ürge, nézi a lábasokat, elkerekedik a szeme, vállat von, összeszedi a cuccot, elhúz. Aztán fél óráig semmi. Egyszer csak kivágódik a konyha ajtaja, és megjelenik libasorban hat fickó, mindegyiknek a kezében hatalmas fazék, színültig tésztával. Utólag rájöttünk, a kicsi lábasokban a kóstoló volt, abból kellett volna eldöntenünk, melyik fajtát kérjük. Mi meg felfaltunk mindent, ezek szerint kértünk az összesből. Úgyhogy kaptunk rogyásig. Na de magyar embert nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Feltűrtük az ingujjat, és ereszd el a hajam. Tömtük magunkba a kaját, csurgott rólunk az izzadság, már az összes többi asztaltól nekünk drukkoltak, kijött a konyhaszemélyzet, és vigyorogva énekeltek, ütemesen tapsoltak, mobillal filmeztek, tuti, erről fognak dumálni évekig, itt jártak a magyarok, azt felzabálták a fél vendéglőt.