Ittesmost

Engedd át szemhéjadat a felforrósító
őszi napnak, engedd át hajadat
a birizgáló, könnyű szellőnek.
Lehet, hogy a szemhéjad mögött
tombol a reménytelenség,
hogy kegyetlen élősködők
emésztenek kívül-belül,
lehet, hogy nincs nyugodalmad,
lehet, hogy se éjjeled, se nappalod,
lehet, hogy aggodalmadban
le sem tudod hunyni a szemedet.
Most mégis hunyd le a szemed!
Lépj át a múltkor-is-az-történtből
és a mi-lesz-ha-majd-ból az itt-és-mostba.
Vágd el a múlthoz és a jövőhöz pányvázó
köteleket, és pihenj meg bennem.
Ringatózz, mert megérdemled.
Nem azért érdemled meg,
mert csodás teljesítmény áll mögötted,
mert soha senkinek nem ártottál,
mégis mindenki téged bánt,
pedig te vagy a világ közepe és célja.
Nem.
Hanem azért érdemled meg,
mert magamból szültelek téged
a hajnali csillag előtt,
mert rajtad van pecsétem,
mert ha lehajigálod lábam elé
bűneid terhét és fájdalmaidat,
akkor velük együtt megszentellek,
és már mint szent hátizsákot,
veled együtt hurcolom mindezt tovább.
Csak gyere át azon a keskeny pallón,
behunyt szemmel.
A híd egyik oldalán szép elvek
és komoly erkölcsök vannak,
jól kifundált meggyőződések.
Mindez derék dolog, de emberi tákolmány,
melynek falára bekeretezve
talán odafüggesztenek engemet is.
Ez a felszínes Isten-kapcsolat partja,
a farizeusok országa, akik nem feltétlenül
képmutatók, sokszor csak beérik kevéssel is,
tartanak talán a túlzott közeledéstől.
A másik parton én magam vagyok ott,
a kiismerhetetlen, aki mégis szeretné,
ha szerettei megismernék,
ezért testté lett, odaadta magát egészen,
és ott vár minden őszi napfényben,
ott a szemhéjad mögött,
ott a neked írt könyv borítója mögött.
Csak időt kér, csak itt-és-mostot,
hogy együtt lehessetek ebben a kiterjedéstelen,
mégis mindent betöltő pillanatban.