Mondja az apukám: „Ne zajongj, kincsem,
hát már egy cseppnyi nyugtom sincsen?”
Ám ha körülnézek, ugye, látom,
minden zajt csap e kerge világon.
Rádiózik a kertben a szomszéd,
kíváncsi, veszt-e a kispesti Honvéd.
Zenél az iskolában a portás,
zenéje ellen nincs védőoltás.
Zaj van a boltban, a liftben, a bálban,
képtárban, a bárban, a várban, a gyárban,
zene szól véges-végig a buszban,
zenél a sofőr, nincs mód, hogy megússzam.
Fülzenével járunk az utcán,
mindenki zenét hallgat a cuccán:
mobilon, walkmanen, MP3-on.
Zeneburát hord mindenki, látom.
Zajong a vendéglőben a tévé,
zajong a kávégépben a kávé,
zajjal töltve az este a hangár,
mindenki hiphopra riszálva flangál.
Zajong a rigó a bodzabokorban,
zajong a tücsök a földben: hol van?
Zajong a tetőn vernyogva a macska,
zümmög a méh meg a méhné a kasban.
Zümmög a fának a lombja a szélben,
harsog a tenger, a lúdhad az égen.
Zajdul a lábam, aszfaltra ha csattan,
zörömböl a vérem az érben, az agyban.
Kertkapu, varroda, villamos, autó,
Hilti, betonkeverő, mozi, diszkó.
Zajong a föld kerekén ma minden,
mért pont én legyek egyedül csendben?
