Élt egy bölcs az időszámítás előtt nagyon sokkal, mégpedig valahol éppen ott, ahol a paleolit kismalac túr. Annyira bölcs volt, hogy még az általa adott vizeletminta is csordultig tele volt bölcsességgel.
Mikor megkérdezték tőle, merre van a Victor Hugo utca, ilyen bölcsen felelt:
– Aki nem próbál meg repülni, sosem fog lezuhanni.
A kérdező mélyen eltöprengve lépdelt tovább.
Mikor valaki azzal állt elé, hogy hé, haver, adj egy százast, sörre kell a gyerekemnek, ő szüntelenül termő bölcsessége újabb halhatatlan és kéretlen virágával örvendeztette meg az illetőt:
– Az igazi értéket ne keresd, mert éppen akkor mosolyog rád a szerencse, amikor a csend szava zeng fel a lelkedben.
A kérdező ezen a lélekmorzsán úgy meghatódott, hogy negyed óráig kibírta ital nélkül.
Mikor egy újabb járókelő afelől érdeklődött, segítene-e betolni az autóját, a bölcs elmerengve az alábbi talányos és szívhez szóló választ adta:
– A tudás a tapasztalat leánya, a kaland az igazság mostohagyermeke, a halál a fogantatás sógornője, így nem csoda, hogy a vérfertőzés a ráncfelvarrás ikertestvére, ha érted, amire gondolok.
Sajnos világunk mind jobban elszakad a fénytől, és a sötétség uralma alá kerül, így aztán borítékolható, ami történt. A bölcset egy kapualjban együttes erővel agyonverte egy vak, akinek a fényről beszélt, egy nyugdíjas, akit az idő végtelenségéről traktált, és egy postás, akit megpróbált meggyőzni, hogy nem másért élünk, mint hogy a ránk bízott titkos üzenetet eljuttassuk a lélek legbelső bugyraiba.
