Házasságunk első tíz éve alatt öt gyermekünk született, átlag kétévente, ami remek szintidő. Diktálták is a megfelelő tempót, feleségemmel összeszokott párosként adogattunk és fogadtuk a szervát, pelenkázás, mosogatás, öltözetés, lecke, uzsonna, miegyéb, pörgött a futószalag. A srácok jó kis csapatként bandáztak, hungarocell táblára lövöldöztek a pincében a fiam alkotta íjjal. Vagy a nagy műanyag szőlőskádban forogtak körbe-körbe, Simon volt az erőgép, tolta maga előtt a lányokat, sikítozás, napfény-áradás, vízfröcsögés kíséretében. Vagy ész nélkül száguldoztak a nem túl tágas nappaliban biciklivel, műanyag kismotorral. Vagy süteményt gyúrtak, formáztak, szaggattak, sütöttek gigászi lisztfelhőben. Vagy gyorsasági versenyt rendeztek a kertben fellelhető éti csigáknak, és bosszankodtak, ha egyik lemászott a pályáról, a másik meg odakakált.
Szokták mondani, ilyenkor már nincs gond a kölkökkel, a nagyobbak elgardírozzák a kisebbeket. Van ebben valami, sok jó hangulatú játékra emlékszem, de mégsem automata ez, melybe elég felülről bedobni a zsetont, és már működik is a jó világ. Szülői beavatkozás nélkül a mikro-rendszerek elfajulnak, szélsőségessé válnak, megjelenik a kiközösítés, a bandaháború. Épphogy védelmi pénzt nem szedtek. Nem mintha bárkinél vásottabbak vagy agresszívebbek lettek volna, gyerekből voltak, ennyi. Sok álmatlan éjszakára, hosszú beszélgetésre emlékszem, mikor feleségemmel gondterhelten próbáltunk rájönni, hogyan kell fékeket és ellensúlyokat beépíteni ebbe a vad, törzsi társadalomba, hogy működőképes lehessen. Elkoptattunk egy pár nevelési tanácsadó könyvet is, számos ötletet merítettünk belőlük. Ja, és bár remek emberekké cseperedtek, se szeri, se száma a hibáknak, amiket elkövettünk.
Végül sikerült megépítenünk álmaink házát: saját víz, cserépkályha, nagy kert gyümölcsfákkal, és persze külön szoba mind az öt gyerkőcnek. A klasszikus bökverssel szólva: de mire a tea kész lett, eltörött a teakészlet. Simon fiam pár év után kiröppent itthonról, nagy sírás-rívás közepette, hisz ő volt a falkavezér, a bátyus, akire akaszkodni, akibe kapaszkodni lehetett. És lassanként a lányok is felkerekedtek, mára a kezdeti ötösfogatból csak egy él itthon.
A világ nem állt meg, sőt, a teremtés újraindult. Alig tette ki a lábát nagyfiunk, alig kezdtünk ráállni az új vágányra, páros lábbal belehuppant az életünkbe kis hatodikunk, Julcsi, aki három héttel fiatalabb első unokánknál, vagyis született nagynéni. Nagytesóit kedves, félig-meddig távoli rokonoknak tekinti vagy aranyos bébiszitternek. Tulajdonképpen egyke, hisz itthon lévő kamasz nővére tizenkét évvel idősebb, nem eszik bele az ételébe, nem lopja el a játékait, nem kell megküzdenie vele a családban elfoglalt helyért.
Már csak azért is Julcsi körül forog minden, mert élete nyolc első hónapjában hol egyikünk, hol másikunk ringatta karjában az emésztési gondoktól gyötrődő kislányt. Szép lassan kiderült, mi mindenre érzékeny: édesanyja se tejterméket, se szóját, se csonthéjasokat nem fogyaszthatott, mert a kicsi szoptatásnál rögtön megszenvedte a dolgot. Sőt, még az anyatejhez is enzimet kellett adagolni, azzal sem birkózott meg a gyomra. A születése körüli bonyodalmak miatt többféle gyógytornát is kell végezni vele. Esze viszont vág, mint a borotva, másfél évesen bármelyikünket megverte a családi memoryban, emlékszik mindenre, amit egyszer látott, az összes logót, autómárkát felismeri, négyévesen pedig már kezd írni-olvasni. A leglenyűgözőbb világteremtő és nyelvalkotó fantáziája. Egy konyharuha, autókerék, egy döglött bogár, egy kő, egy gumicukor, egy virág, egy gyufaszál rögtön szereplővé válik valamely végtelen történet-özönben.
Íme kommunikációs filozófiája: „Olyan csend van, itt mindenki megbambult. Ezért muszáj folyton nyitva tartanom a számat.”
Folyton újraformálódó sztorijaiban minden visszacsinálható, egy kikottyantott meglepetéssel sincs gond: „Jaj, elárultad, ezért vissza kell titkozni. Így: pszt, pszt, pszt. Most már jó!” Számunkra ismeretlen baráti köréről sokat mesél, bölcsességben ők sem adják alább: „Vakond-barátnőm szerint a bab egyszerre gyümölcs és zöldség. A virágok pedig egyszerre növények és szépségek.”
Cukisági elképzeléseink viszont egyáltalán nem zárják ketrecbe: „Legszívesebben ganajtúró bogár lennék. Egész nap túrnék ebben a finom, puha ganajban!” Radikális megoldásokat fejlesztett ki a természetvédelmet illetően: „Olyan szép ez az erdő! Kivágok minden fát, hazaviszem az összeset, és elültetem a kertben!” A metafizikában otthonosan mozog: „Ebben az akváriumban áram van, de Jézus vízzé tudja változtatni.”
Ha a nyelvi készlet kevésnek bizonyul mondandója kifejtéséhez, nem jön zavarba, új szavakat alkot: „A rosszindulatú hócuplik rátekeredtek a világítótoronyra.” Ha bocsánatot kérünk tőle, mindig van nála: „Kiboncogáltam neked egy málnás bocsánatot”. Ha a szülő nem vigyáz, könnyen lesz belőle „gazontalan csiga” vagy „bocsontos tüzér”. És aki ellenkezik, jaj neki, mert a cérnavékony Julcsi „csigába csuvítja”. Rengeteg fura figura népesíti be birodalmát, mint például a csomutka, a jégsas, a cápaszemű vagy a vészhelyzet-ölő malacka.
Sokat tud a világról, a különböző anyagokról, lépten-nyomon rájuk is csodálkozik: „Nézd, olyan a víz, mintha nejlon lenne!” És keresi is a leginkább odaillő megfogalmazást: „Milyen fogású a levegő? Selymes? Bársonyos? Buborékos?” Vannak megalapozott elképzelései a dolgok keletkezéséről is: „Hogyan lett ilyen vékonyka a hold? Hát egy holdnyúl ilyenre formázza, és holdnarancslével felöntje.” Hasonlatai sem akármilyenek: „Akkora mínusz van, mint egy komp, mint egy könyvszobor, mint egy óriási róka, mint egy emberig érő hó…”
Szeretetben nem ismer mértéket, és mi egyéb kell, hogy egy apa csomómentesen elolvadjon, mint málnafagyi a kánikulában: „Én úgy szeretlek, hogy egészen kifér ebből a házból. Ki a kertre, az utcába, és egész a körforgalomig elér. Az összes körforgalomig.”
A magam szakálla
