Edina azt mondta, majd ülünk a teraszon, és odajönnek az őzek, szinte beleisznak a kávénkba, elkunyerálják a zsemlénket, és hatalmas táguló szemünkkel delejesen belebámulnak a szemünkbe.
És most itt ültünk a teraszon, és három törékeny őzgida óvakodott közelebb, kíváncsi léptekkel, épp csak bele nem ittak a kávénkba. Hatalmasra tágult szemükkel hátborzongatóan néztek ránk.
Szinte megdermedtük, nem akartuk megtörni a pillanat teljességét.
– Szentháromság! – súgta Edina mozdulatlan szájjal, mire mókásan hegyezni kezdték a fülüket.
Ekkor kisujjam véletlenül hozzáért a kiskanálhoz, az megcsörrent, a gidák összerezzentek, és kényesen odébb ugrottak, majd nagyokat szökdelve eltűntek a bozótban, sokáig láttuk még, amint a farukon lévő fehér foltok ugrálnak az ágak között.
Önkéntelenül átöleltük egymást, és Edina odasúgta, bár most már nem volt miért őrizni a csendet:
– Ez ő volt! Aki teremtett. Aki egymásnak teremtett! A zsigereimben érzem, hogy ő volt.
Akkor még nem értettem, mit jelent ez.
Edina a nővérem, mindig előttem járt, törte az utat. Az ő rúzsát loptam el, mikor belebújtam anyu egyik blúzába, mintha estélyi lenne. A tükör előtt pózoltam és csücsörítettem, bokám folyton kibicsaklott a csónak-méretű tűsarkúban. Nyilván lebuktam, olyan volt a szájam, mintha véres húst ettem volna. Pofon csattant az arcomon, sokat birkóztunk, még egymás haját is téptük, aztán sírva öleltük egymást. Haragudtunk magunkra, amiért az előbb haragudtunk a másikra. Mire szüleink bejöttek a sivítozásra és csapdosásra, általában szipogva, könnyes szemmel, elmerülten játszottunk.
Ültünk a libikóka két végén, és bár ő volt a nagyobb, nehezebb, mindig elrúgta magát annyira, hogy a magasba tudjam lendíteni. Én pedig egészen a csillagokig repültem, amik ott voltak a kék égen is, csak nem látszottak, beleolvadtak egészen. Ezt is ő magyarázta el nekem. Hogy az ég mindig csillagos, csak a szemünk nem érzékeli.
Emlékszem a csiklandós érintésre, mikor ujjaink, mint nyirkos giliszták, összetalálkoztak a homokvár alatt, a két oldalról megkezdett alagútban. Együtt hordtuk tele a várárkot vízzel, és együtt bőgtünk, amikor a nagy gonddal tapasztgatott tornyokat alámosta a várárokban kavargó, szutykos folyadék, aztán beomlott az egész. Kezdhettük elölről.
Edina bejött az osztálytermünkbe, és megráncigálta Zselykét, aki mindig kitúrta az uzsonnámat, és megette. Megígérte neki, ha még egyszer ilyet csinál, kilógatja az ablakon, a lábánál fogva, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Attól kezdve a mocsok a padomhoz se mert közeledni, csak fújtatott rám, mint a vadmacska, és a nyelvét nyújtogatta.
Mikor belegabalyodtam a törtekkel való szorzásba, és a konyhaasztalnál ülve azt üvöltöttem, ilyen baromságot lehetetlen megtanulni, Edina odaült mellém, és elmagyarázta, hogy a tanár full agyatlan, de attól még ez a feladat iszonyú egyszerű, na, majd ő elmagyarázza. És a magyarázatába beleragadtam, mint muslinca a mézbe, nem lehetett nem odafigyelni. A matektanárral pont fordítva voltam, bármire jobban tudtam figyelni, mint rá, az ablakpárkányra röppenő verébre, a suli előtt leparkoló autókra, a napfényre, amely tükörnek használta a jegenyefa fényes leveleit.
Otthon, nyári esténként kifeküdtünk a fészer tetejére, a szomszéd átlógó cseresznyefájáról csent gyümölcsöt ettük, és magokkal lövöldöztünk a csillagokra. Megbeszéltük, hogy mik a legjobb zenék, kik a leghelyesebb srácok, lesz-e gyerekünk, ha megnövünk, milyen házban lakunk majd, és milyen autónk lesz. Azt mondta, szerinte ne legyek tündér, mert abból nem lehet megélni. Nem is tudja, lehet-e tündérként adózni. Én meg azt nem tudtam, mi az az adózás, szerintem ő is csak onnan, hogy apám akkor halmozott össze egy csinosabb adótartozást, el is vitte a kertes házat, mentünk a panelba. Erika viszont megígérte nekem, hogy meglátom, visszaszerzi a csillagokat. Első menetben a lapostető kulcsát csórta el valahogy a felügyelőtől, és feljártunk a nagyház magasába, bámulni a csillagokat. Itt senkinek nem termett cseresznyéje.
Mennyit lépcsőztünk fel-alá a hatodik emelet és a földszint között! Izmosak voltunk, mint ezek az őzek. Ha foglalt a lift, semmi gond, mars lefelé, ki ér le előbb. Általában már a mászókán lógadzkodott, mire leértem.
Tengerbiológus akart lenni, lemenni olyan mélyre egy kabinnal, ahol ha kiteszel egy fél literes papírpoharat, a nyomás összepréseli kávés méretűvé. Ott ülne éjjel-nappal a magányos vasbuborkékban, és méréseket készítene. Olyan halfajokat, olyan moszatokat, olyan rákokat, olyan planktonokat látna, amilyeneket senki sem. Meg különös, mélytengeri szörnyetegeket. Borzongtam a bátorságán.
Aztán régésznek tanult, és én megint borzonghattam, ahogy ecsettel tisztogatta álló nap a földben porladó csontokat. Általában volt a hátizsákjában egy koponya, jóban volt a múzeumiakkal, és kikölcsönözte kutatási célzattal, meghatározatlan időre. Azt mondta, megnyugtatja.
Ha egy halott nemét szeretnéd tudni (akarja a fészkes a fene, brr, sose bírtam az ilyesmit), akkor combcsont meg a sípcsont hosszúságát kell vizsgálni, és a statisztikai táblázatok alapján lehet dönteni. A kutatók azt állítják, a férfiak testmérete átlagosan tizenöt százalékkal nagyobb a nőkéhez képest. Persze számít még a genetikai bázis, meg aztán ki milyen betegségeken esett át, milyen életkörülmények közt élt, hogyan táplálkozhatott. Mindez deformálhatja a csontozatot. A medencecsont alakja adja a legtöbb támpontot az elhunyt nemét illetően. De baromi modern dolgok vannak ma már, a fogzománcban található, nemhez kötött gének vizsgálatával akár kilencvenkilenc százalékos pontossággal lehet megtippelni, nő vagy férfi volt-e valaki. Amúgy meg lágyrészek nélkül csak tippelgetés az egész, de Edina majdnem biztos, hogy egy nő koponyáját hurcobássza magával. Sárinak nevezte, hiszen a sárból ásta ki. Mindezt ugyanolyan lelkesen magyarázta, mint régen a törtekkel való szorzást. Amikor a sulikba ment rendhagyó történelemórát tartani, megőrültek érte a diákok, de látott olyan hullát, amit meggyilkoltak, de mivel lyukasztották ki a fejét, olyat talált már, akinek levágták a karját, mért vágták le, féllábú is volt, azta, mindig mellé temették a lovát is meg a fegyvereit?…
Kittivel is csodásan kijöttek, óriási segítség volt, mikor visszamentem dolgozni az óvodába, hogy számíthatok Edina rugalmas munkaidejére. Kettejüknek külön nyelve és jelszavai voltak. Összenéztek, rákezdték, hogy kivi, kivi, kiviszem, a mezőre kiviszem, és már gurultak is a nevetéstől. Hiába kérdezgettem, mi a csuda ez az egész, miért pont kivi és miért pont mező.
Meg az agyagmacikról toldottak-foldottak végtelenített, folytatásos meséket. Az agyagmacik képesek voltak bármivé átalakulni. Egyikük asztal lett, meg hal és kenyér, a másik bevacsorázott, aztán összegyúrta az ételt az asztallal, és visszanyerte a barátját. Sose maradtak éhen. Az egyik bicikli lett, a másik szélsebesen karikázott rajta. Az egyik ejtőernyő lett, a másik levetette magát a szekrény tetejéről. Az egyik cékla lett, a másik elvetette őt a földbe. Nem unták sosem.
Tamással is barátok lettek, örültem, hogy a két ember, akiket a legjobban szeretek a világon, így megérti egymást. Ha rám vártak, kávézgattak, és hosszan elbeszélgettek. Nem is értem, hogyan lehetett Edina ilyen végtelenül diszkrét, miután Imrével tíz év együttélés után szétmentek, és magányában nyilván szomjazta a gyengédséget. Ismerek olyat, aki rávetette volna magát az első útjába kerülő jóképű férfira, fütyülve rá, hogy kinek milyen érzelmi törést okoz. Most is látom, ahogy beszélgetnek a teraszunkon, Edina a függőfotelben, Tamás az oszlopnak támaszkodva, tűnődve és figyelmesen, a kétértelműség legcsekélyebb jele nélkül. A két legokosabb ember, akit ismerek. Nem vették észre, hogy időközben hazaértem és figyelem őket. Telefutott a szemem könnyel, mert az tényleg nem járja, hogy ilyen jó legyen minden. Meg az sem, hogy aki így rászolgált, mint ő, ennyi buktatón kell átzötyögjön tök értelmetlenül.
A kabin volt mindene. Mikor anyáék lakását eladtuk, a részéből meg is építette. Kivitt, hogy megmutassa, a hálószoba plafonja egyetlen hatalmas üveglap, az épületet körbeölelő fák koronája ott szétválik, és kitárul az ég. Alatta hatalmas ágy, ketten is bőven elfértünk rajta. Az egyik oldalfal is üvegből, a teraszra néz, az arra járó vadak hajnalban rendszerint megállnak ott, Edina etetőt is rakott ki nekik. Valami erdélyi gyerekek rakták össze az épületet, csupa fából lépcső, korlát, szekrények, minden kicifrázva, a mosogatótól is kilátsz a rétre, szemközt a hegyek, teljes panoráma.
Felmutatta a kulcsot, mondta, ez az enyém, bármikor jöhetek ide. Minek jönnék én bármikor? Azért jövök, hogy vele legyek, Mikor egy ásatásba hetekre beleveti magát, dehogy fogok én a lakásába illetéktelenül becsattogni! Hacsak nem kér, hogy locsoljam a virágait. Rejtélyesen bámult.
Éjszaka arra ébredtem, hogy szorosan ölel, arcát a nyakamba fúrja, és teljesen ronggyá áztatta könnyeivel a hálóingemet. Mikor faggatom, hogy mondja el már, mi van, érzem, hogy van valami, csak annyit felelt, nézzem, nézzem a csillagokat. És a végtelen behunyorgott a tetőn keresztül, és bepörgetett minket flitteres spiráljaiba.
És most itt ülök a teraszon, égő szemmel, kiszáradt szájjal, teljesen kifordulva önmagamból. Tamás sejtette, mit érzek, kezembe nyomta a kulcsot, és javasolta, nyugodtan jöjjek ide, ha szeretnék, várnak vissza nagyon. Túl vagyunk a temetésen, túl a beszédeken, a virágokon, a hetekig tartó görcsös zokogáson, a felolvasott végrendeleten, melyben rám hagyta a kabint csillagostul, őzestül, rétestül, erdőstül. Egy árva hangot nem árult el a hasnyálmirigyrákról, pedig fájdalomcsillapítókat szedett már. Kirándultunk, főztünk, társasoztunk, beszélgettünk, és bámultuk a csillagokat.
Ülök a teraszon, a csészében kihűlhetett a kávém. Előlibeg egy fekete lepke, és megtelepszik az asztalon heverő kiskanálon.
Cseresznyemaggal lőni a csillagokra
Ez az írás ebben a kötetben olvasható: Virágháború (novellák)
A kötet novellái olyanokról szólnak, akik vastagon és zajosan szeretnek. Akik cseresznyemagokkal lőnek a csillagokra. Akik…
Érdekel