Csillogó, fekete

Elüzletiesedett a világ, de tényleg. És mindenki pont tőlem akar valamit
Épp a reggeli kávémat szürcsöltem volna, mikor csengettek, és ott állt egy munkásruhás fazon, és arról győzködött, mennyire szeretné a homokórát megállítani. Alig lehetett lebeszélni róla, hiába erősködtem, hogy ingaórám van.
Még meg se főtt a lágytojás, már csengettek, egy hatalmas csokrot hozott valaki, és állítottta, hogy ez hárommillió rózsaszál, pontosabban millió, millió, millió rózsaszál, pedig egész biztosan nem rendeltem a virágküldő szolgálattól.
A következő egy hordár volt, vitte volna a bőröndömet, ugyanis a vonat nem vár. Nagyon hosszú időbe telt elmagyarázni neki, hogy összekever valakivel, tele vagyok munkával, eszem ágában sincs utazni.
A gyöngyhajú lányt is nehéz volt lerázni, folyton át akart ölelni, ne izélj már, papus, látom rajtad, hogy kanos vagy, végül megegyeztünk benne, hogy álmodtam, nem volt igaz.
Az italszállítónak elmeséltem, hogy hosszú évek óta nem fogyasztok alkoholt, talán egy másik emeletre jött a jég dupla whiskyvel, nézzen utána a rendszerben.
Egyre nyitogattam az ajtót, és fogyatkozó türelemmel tiltakoztam:
Nem, nem kérek citromízű banánt.
Nem kötök biztosítást, pedig úgy élek, hogy majdnem belehalok.
Valaki életmentő műtétre gyűjtött, de visszautasítottam, nem én voltam, aki darabokra törte a szívét.
Nem vettem mikrót, hogy felolvasszam jégszívemet.
Nem voltam hajlandó felcsavarni a szőnyeget, mert annyi mindent söpörtem már alá.
Hajfestékben sem utazom, felesleges a hosszú, fekete haj, egy óra megmosni.
Tudom, hogy újra divat a bakelit, de hallgasson más csillogó fekete lemezeket.
És a Baumax is hagyjon békén, nem bújok a léc alá.
Vigyázzatok a dalszövegírókkal, mindegyik rátok akar sózni valamit!