Függőágy: hadd lengjen

Ideális író-idő van, fúj a szél, ide- vagy odavet egy-egy ecsetvonásnyi lombot, ahogy szerinte az egyensúly kijön, néha idegesen összeborzolja az egészet, újrakezdi. És azért a nap is süt, csak éppen nincs az a dögmeleg nyár, az izzadás, inkább tavaszias idő, hátunk mögött ráadásnak az aranyfedezet, hogy baj nem lehet, mert igazából nyár van, mégha ez most nem is nyilvánvaló. E körülmények közt, nyugalomban (a gyerekek nyaralnak, más program nincs, mint az esti foci, az is inkább kikapcsol, jól fog esni) teszem a dolgom. Arra kell csak ügyelnem, hogy jó magot jó földbe, jó firkát jó papírra, mert hát firkálás az egész, amit művelek, pantallós városi urak csalafintasága. „És egész nap ülsz, és írod a verseket, vagy próbálod írni, mert, ugye, az nem jön csak úgy?” – néznek rám félszegen, jói

Házasságunk első tíz éve alatt öt gyermekünk született, átlag kétévente, ami remek szintidő. Diktálták is a megfelelő tempót, feleségemmel összeszokott párosként adogattunk és fogadtuk a szervát, pelenkázás, mosogatás, öltözetés, lecke, uzsonna, miegyéb, pörgött a futószalag. A srácok jó kis csapatként bandáztak, hungarocell táblára lövöldöztek a pincében a fiam alkotta íjjal. Vagy a nagy műanyag szőlőskádban forogtak körbe-körbe, Simon volt az erőgép, tolta maga előtt a lányokat, sikítozás, napfény-áradás, vízfröcsögés kíséretében. Vagy ész nélkül száguldoztak a nem túl tágas nappaliban biciklivel, műanyag kismotorral. Vagy süteményt gyúrtak, formáztak, szaggattak, sütöttek gigászi lisztfelhőben. Vagy gyorsasági versenyt rendeztek a kertben fellelhető éti csigáknak, és bosszankodtak, ha e

A magyar ember szerény, mint az ibolya, mert az ősi kollektív bölcsesség azt tanítja, így majd sötétben is elárulja az illata. A magyar ember nem azért szerény, mert ez nála jellemvonás, hanem mert nemzedékeken keresztül erre tanították, igaz, maga sem tudja, mire jó a szüntelen szerénykedés. Magyarországon már vendégségbe is csak sorozatos, kölcsönös szerénykedés kíséretében lehet megérkezni. – Sziasztok, akkor leveszem a cipőm! – De ne vedd le! – De leveszem! – Ó, ugyan, felesleges levenni. – De leveszem! – Mi se vesszük le soha, cipőben járunk idehaza, sőt, bakancsban, gumicsizmában, melyről csak úgy röpdösnek a sárkoloncok szerteszét. Mi ezt direkt szeretjük. – De én akkor is leveszem! – Ó, ugyan, nincs itt akkora tisztaság! – De hiszen ragyog a parkett, és vágni lehet a Domestos-illat