Ideális író-idő van, fúj a szél, ide- vagy odavet
egy-egy ecsetvonásnyi lombot, ahogy szerinte
az egyensúly kijön, néha idegesen összeborzolja
az egészet, újrakezdi. És azért a nap is süt, csak éppen
nincs az a dögmeleg nyár, az izzadás, inkább tavaszias
idő, hátunk mögött ráadásnak az aranyfedezet, hogy
baj nem lehet, mert igazából nyár van, mégha ez most
nem is nyilvánvaló. E körülmények közt, nyugalomban
(a gyerekek nyaralnak, más program nincs, mint az esti
foci, az is inkább kikapcsol, jól fog esni) teszem a dolgom.
Arra kell csak ügyelnem, hogy jó magot jó földbe,
jó firkát jó papírra, mert hát firkálás az egész, amit
művelek, pantallós városi urak csalafintasága. „És egész
nap ülsz, és írod a verseket, vagy próbálod írni, mert, ugye,
az nem jön csak úgy?” – néznek rám félszegen, jóindulattal
érdeklődő ismerőseim. Most nekik is próbálom magyarázni,
hogy ez is egy munka, mint a zöldségesé, néha az épet
sem sikerül eladni, s másnapra már megbarnul, máskor
pedig még a kukacos is elfogy. Persze trükkök vannak, hogyan
rakjuk a vevő orra elé a szépet, hátra a satnyát, s mérjünk
ez utóbbiból a zacskóba bőven, miként fogjuk úgy
a hibásat, hogy a kuncsaft felé mosolyogjon a jó rész.
Különbség, hogy az írónak néha a szépet kell eldugni,
s jól a vevő orra alá dörgölni a rondát, muszáj ez, belső
kényszer, nyakunkon is marad nem egyszer az ilyen áru.
Miután kellően belezavarodtam, s költő helyett is
szépítgetve írót írok, mert az legalább hangzik valahogy,
szóval javaslom, térjünk vissza a jól bevált magvető-
hasonlathoz. Vagyis: a költő ír, amint a szántóvető
vet, vagy éppen arat, csak azt nem tudom,
most vetek el valamit, amit másvalaki arat majd le
helyettem, vagy épp most aratok, mondjuk komlót,
s egyszer, valamikor, ha a futószalagról legördül a
végtermék, valaki más
issza meg a levét