Minden olyan tökéletes volt, hogy az embert óhatatlanul rettenetes, nyomasztó érzés fogta el. A játszótéren susogott a szél, ragyogott a nap, bólogatva burukkoltak a galambok, verebek fürödtek önfeledten a porban, a sok színes, otthagyott műanyag játék vidáman kiabált a homokozóban. A hintában üres levegőbuborék ringatózott, finoman csörögtek a láncok. Az égen bukfencező felhők változtak át madártejből repülőgép-anyahajóvá, toronydaruból albínó zsiráffá. Ilyen egyszerűen nem létezik, pillanatokon belül valami mérhetetlen és jóvátehetetlen szörnyűségnek kell bekövetkeznie, különben felborul a világegyetem egyensúlya.
A rosszarcú férfi settenkedve közeledett az édesdeden játszó, habos ruhás kicsi lányhoz. A gyermek végtagjai olyan fehérek és törékenyek voltak, mintha porcelánból lennének. A férfi hirtelen átkarolta, és ölelgetni kezdte a lányt, aki vonagló teste minden porcikájával tiltakozott az illetéktelen érintés ellen. Ha akadt volna a hátborzongató jelenetnek szemtanúja, az illető alighanem felsikolt, ám a kihalt játszótéren egy árva szemtanú nem sok, annyi sem tartózkodott.
– Apa, ne már! Mondtam, hogy utálom! Nem vagyok dedós! – nyafogott a kicsi, és ahogy megfordult, látszott, éppolyan csúnya, mint az apja.
