Ezek a szülők állati gyanúsak, a szemük sem áll jól. Azt mondják, a házasságukkal akarnak foglalkozni, ezért lelécelnek egy teljes hétvégére, beülnek a kocsijukba, és csaó világ, mi meg addig birkózzunk nagymamákkal, nagynénikkel vagy idegen nőszemélyekkel…
Mintha nem mi volnánk az ő házasságuk, és nem ez a ház lenne a házuk! Aztán hazajönnek, és ha kérdezzük, milyen volt, anyu ragyogó arccal mondja, szuper, borzasztó sokat sírtak! Akkor az olyan lehet, mint a madarásztábor, ahol a fiúk addig piszkáltak, amíg felmásztam egy fára, de még ott is kövekkel dobáltak és ocsmányságokat kiabáltak, míg bőgni nem kezdtem.
Mindegy, legalább tortát hoztak haza, ha már ilyen lakodalmas helyre járnak. Csak másképp is viselkednek, miután visszajöttek. Sutyorognak, vigyorognak, turbékolnak, összebújnak, mint a szerelmes kamaszok. Ilyen éretlen felnőtteket sem láttam, hát erre neveltük őket? Meg azóta füzetekben leveleznek egymással, mint a kisiskolások, és pityeregnek rajta, mint az öreg néne őzikéje.
Valamit kérdezek Anyától, rávágja, hogy előbb megbeszéli Apával. Na, mondom, érdemes neked házas-gondozóba járnod, ha felnőtt nő létedre nem tudsz egyedül dönteni. Én csak gyerek vagyok, de rendesen el tudok határozni mindent magam.
Aztán eltelik egy kis idő, és összeveszekszenek megint. Minek küldjük őket szervizbe, ha úgyis elromlanak? Lehet, hogy már elöregedtek, és kimentek a divatból. Képtelenség kiigazodni rajtuk.
Ilyenkor nézegetni kezdem a felnőtteket a suliban, amikor hozzák a gyerekeiket vagy éppen elviszik őket. A Móni szülei elég vagányak, menő a hajuk meg marha sportosak, karcsúk, izmosak, a tetejébe kedvesen mosolyognak. A Norbi mamája nagydarab, anyáskodó nőci, náluk tuti biztos mindig van otthon házi sütemény. Sanyiéknál meg kimondott buli lehet az élet, fater is, muter is tarka cuccokban, mindig szól a zene, a ház tele függőággyal, azt meséli.
Esküszöm, ha az őseink így folytatják tovább, lecseréljük őket.
