Először, amikor elmentél a suli kerítése mellett, éppen hadifoglyos játékhoz készültünk mi, fiúk, videókból vettük, a föld egy távoli pontján pont ilyesmik történtek akkoriban, nagyon menő dolog. A lényeg, hogy legalább négyen kell hozzá lenni, de hatan-nyolcan még jobb. Ketten szorosan átkarolják a hadifoglyot, hogy meg se tudjon moccanni. Arabul kell ordítani az arcába egész közelről, ez se nehéz: ibn ahranambara hartadradzsina rahtamadari, Jalla! Ha többen vagyunk, egy tolmács is jól jön: „Aruld el, hanyan fagytok, merre harci bazis, ugyis kiszegyuk beloled, kivagjuk nyelvedet, kitepjuk szivedet”.
A hadifogoly, ha elég kemény legény, csak rázza a fejét vagy leköpi a tolmácsot. Ekkor a többiek előállhatnak a kívánságaikkal: az orrát… a fülét… a száját… a szemöldökét… a haját… A fogvatartó pedig maga dönt, hogy piszkálja, pöcköli, tekergeti vagy valami mást csinál. Mondjuk porral, levéllel tömi tele a szájat, ággal vagy tollal csiklandozza a fület vagy az orrot. Úgy az igazi a buli, ha az ügyesen megkínzott fogoly a következő szünetben fogvatartó lesz, tisztán kiderül, ki a tökösebb.
Éppen Zolit fogtam le, hogy Erik a szájába tömhessen valami fura kinézetű cuccot, mikor megláttalak, az apukád kezét fogva ballagtál a kerítés túloldalán, helyes csíkos harisnyában. Nagyon nem értem rá a bámészkodásra, de belenéztem a szép, barna szemedbe. Aztán valamelyik fiú odarúgott egy labdát a kerítéshez, te pedig felsikoltottál ijedtedben. Folytattuk a játékot, hogyne folytattuk volna, amikor olyan izgalmasan alakult!
Pár év múlva merő véletlenségből ugyanarra a strandra vittek bennünket a szüleink, a családi albumotokban van is egy fotó, amelyen ott pózolok a háttérben piros szemmel. Tudod, a klór mindig kicsípi, úgy nézek ki egy átlagos uszodázás után, mintha napokig nem aludtam volna, vagy mintha én lennék a zombikirály. Talán emlékezetes lehetett neked is ez a találkozás, hiszen szerettem irgalmatlan hasasokat ugrálni az enyhén fingszagú gyógymedencébe, ha az úszómester szürcsölgetni indult a büfé felé. Úgy alakult, hogy ahányszor csobbantunk, Karesz, az unokatesóm, meg én, mindig volt a közelben egy kényeskedő öregasszony vagy egy gyanútlan kiskölök. Aztán persze a víz alatt átúsztunk, és a medence túloldalán másztunk ki a partra, miközben az áldozat bőszen köpködte a vizet és a könnyeit. Hát igen, éppen téged borítottalak be egy ilyen csinos vízbúrával, csak úgy kapkodtad utána a levegőt. Rég volt. Nincs harag, ugye?
Érzelmileg még közelebb vitt hozzád, mikor pár év múlva egy árokba dőlt Suzuki mellett hajtottunk el nagyanyámékhoz menet, és a kocsi mellett álldogáló tanácstalan család lánytagjában felismertelek volna, ha ismerlek egyáltalán. De, mint tudjuk, nem ismertelek. Akkor már volt szemem rá, hogy megjegyezzem, milyen jó alakú csajszi áll a mező szélén, letörve, szál virág, és úgy tettem, mintha engem is a baleset érdekelne, akár a kissé megjátszottan ijedező családomat. Így hátrafordulva még egyszer szemügyre vehettelek. Kis piros szoknyád sokáig ugrabugrált a látómezőmben, és aznap éjjel, zavaros álmomban egy szakasztott ilyen lányzó szaladgált, de mindig csak szomorú arcát láttam a távolból, és mire odatörtettem hozzá, már csak egy vörös szövetdarab kallódott a porban.
Jött az egyetemi évek hullámverése, első komoly szerelmek, dohányzások, végtelenített kocsma-tanszéki értekezések a világ mibenlétéről, sörivó párbajok, éjszakai csavargások, melyek során meghógolyóztuk a bepunnyadt polgárok ablakait, és vihogva menekültünk. Ültünk a Duna-parton, körbejárt a borosüveg, Istenről vitatkoztunk. Ha van, hol van. Vagy hol nincs, ha nincs. Bennünk van-e vagy kívülünk. Vagy minden gazella tekintetében. Meg a Nagy Bummról, mellyel a világegyetem keletkezett, s hogy lesz-e másik Nagy Bumm, amellyel kidurrantjuk magunk alól a planétát. Egyikünk az állatok boldogtalan életét, a másik a túlzott fegyverkezést, a harmadik Afrika kizsigerelését, a negyedik a széndioxid-kibocsátást vetette az emberiség szemére. Ilyen világmegváltók voltunk. Tuti, hogy felnövünk, és véget vetünk ezeknek a baromságoknak, csak biciklin járunk, pár négyzetméteren élünk, paradicsomot termesztünk a foghíjtelken, önkéntesegyszerűen szelektálunk, békejelekkel intünk egymásnak, felhizlaljuk Afrikát, csak növényeket eszünk, a várost meg betölti majd a járdákon közlekedő boldog tehenek, disznók és csirkék lármája.
Egyik este épp a Bádogosból jöttünk kifelé, ahol a falakat hatalmas, ócska rézfúvós hangszerek díszítik, a fotelok retró-csíkossága, a mindenfelé csüngő függőágyak, a polcokon a rongyosra olvasott könyvek otthonosság-érzettel kábítják mindazokat, akik vevők az önbecsapásnak erre a formájára. Ugrabugráló, nevetgélő, telóját bizerélő madárrajként özönlöttünk ki az üvegajtón, én voltam a sereghajtó. Megtorpantam, mert megláttam, hogy odakinn homlokráncolva, egyszerre idegenkedve és szimpatizálva áll egy csajszi, jönne befelé. Szolgálatkészen félreugrottam és betessékeltem a szélesre tárt ajtón. A spanok tapsviharral jutalmaztak lovagiasságomért, az ismeretlen lány, aki te voltál, féloldalas mosollyal libbent át az aranykapun. Honnan is tudhattam volna, hogy ez az öröm szokásos jele arcodon, mindig balfelől indul, és szerencsés esetben később szimmetrikussá válik. Így történt, hogy nem szerettünk egymásba végzetesen abban a pillanatban, nem kértem el a számodat, nem hívtalak randira már másnap, nem költöztünk össze hamarosan, nem vettelek el feleségül, nem született egy csapat gyerekünk és nem költöztünk ki az agglomerációba, ahol nem építettünk szép kertes házat.
A Dunapartra kisodródott test tanúsága szerint az elhunyt 165-170 centiméter magas, 30-40 év közötti, barna hajú, barna szemű, talphossza 22 cm, mely 36-37-es méretű lábbelinek felel meg. Zöld fűzős cipőt, fekete nadrágot, bordó kabátot, barna pulóvert, bézs gombos blúzt, fehér alsóneműt és trikót, valamint fülében egy pár aranyszínű, kékköves fülbevalót viselt. Szórakozottan futottam át a hírt, hátborzongató lett volna túlságosan belegondolni. Meg nem is tudtam, hogy közöm van hozzá. Hozzád. Nem babráltam soha a kékköves fülbevalót. Sosem állapítottam meg, hogy a bal kislábujjad hosszabb a másiknál. Nem nevettem rajta, hogy cicaszemed lesz az ásítástól. Romantikus hülyeség egy ismeretlenért gyertyát gyújtani halottak napján. Mégis megtettem. Arra gondoltam, talán senki nem teszi meg, ha én nem.
