A magyar ember összetalálkozott egy hazánkban élő, rokonszenves, filmszínész-kinézetű amerikai ismerősével. A magyar ember izzadt volt és megviselt, ritkuló haja csapzottan tapadt koponyájára, úgy érezte, a végét járja. Vagyis igazi magyaros, világvégi hangulat uralkodott el rajta, már csak ezért is bosszantotta, hogy ez a derék jenki nemcsak magasabb, fiatalosabb, jól ápoltabb, mint ő, hanem még valami megfoghatatlan, férfiasan határozott parfümillat is árad belőle, ruháját pedig mintha most vasalták volna, pedig alighanem éppoly nehéz munkanapon van túl, mint magyar barátja. A magyar emberen sötét gyanú uralkodott el: ez a kisimult gazember, ez a tengerentúlról importált kófic, ez netán szabadságon van most, az év kellős közepén, és vígan sétafikál, miközben mások belegebednek a családfenntartásért folytatott őrületes és felelősségteljes küzdelembe? A magyar emberen eluralkodott a sárga irigység, epe keserű ízét érezte szájában, és eszébe jutott, hogy be kellene vennie a gyomorgyógyszerét. A legbosszantóbb, hogy a derék amcsi mindebből semmit se vett észre, széles fogpasztareklám-mosollyal köszönt rá ismerősére:
– Szervöz, brádör, örülök, hogy láthlak, mondd csak, mi jújshág!
A magyar ember szeme villant, nagyszabású bosszú terve rémlett fel előtte. Na, öcskös, erre varrjál gombot! Úgy kell neked, ha örülsz annak, amin inkább sírnod kellene, imádkozzál és ásd meg sírodat! Azzal rákezdte:
– Pocsék napom volt, először is munkába menet valami barom belém jött kocsival, aztán még neki állt feljebb, úgyhogy meg kellett várnunk a rendőrt, aki ugyan nekem adott igazat, de figyelmeztetett, hogy pár nap múlva lejár a műszakim, és bár ki se látszom a teendőkből, muszáj szervizbe mennem, csomó pénzt kiadnom, mert ezek a mocskok vadászni fognak rám! Nem elég, hogy elkésve értem a munkahelyemre, még el is kellett kéredzkedni a főnökömtől, mert idézést kaptam az adóhivataltól. Elengedett az öreg, de úgy nézett rám, hogy ha lehetne szemmel ölni, hidd el, már halott volnék. Gyomorfekélyt kapok egy napon, és ennek az irgalmatlan tekintetnek köszönhetem majd, mely átfúrja életemet, még a vécén sem vagyok biztonságban előle. Az adóhivatalban kiderült, hogy szinte a semmiért rángattak be, valami elmaradásom volt, és hatszázöt, igen, írd és mondd, hatszázöt forintot kell befizetnem, de csekkért egy másik hivatalba küldtek, és csak a postán adhattam fel, különben ketyegni kezd ez a nevetséges összeg, és rövid idő alatt megsokszorozódik. Most mondd meg, nem azért találják ki az ilyesmit, hogy az ember idegeit a végsőkig feszítsék, hogy a korai halál martalékává legyek? Mindezek után belém hasított, hogy holnap lesz a házassági évfordulónk, és már előre láttam az asszony gyilkos arckifejezését, hogy na, erről megfeledkeztem, ilyen egy rövid eszű, pipogya férfit sem látott még másikat, igazán jellemző, minden évben képes vagyok eljátszani ugyanezt, mint derült égből a villámcsapás, úgy zuhan rám az ünnep dátuma, holott az elmúlt húsz év alatt bőven lett volna időm megjegyezni, már ha az a híres férfiagyam valóban nagyobb méretű lenne, mint egy ütődött csirkéé. Loholtam izzadtan, és az utolsó pillanatban értem el egy még éppen nyitva tartó ékszerüzletet, ahol az ellenszenves, pattanásos eladó szorult helyzetemet kihasználva rám sózott egy méregdrága, ráadásul csúnya gyémántgyűrűt, melyre az asszonytól megkapom majd, hogy tipikus, még az ízlését sem ismerem, de a fiókban porosodni pont jó lesz, talán a betörők egyszer elviszik, és akkor legalább megszabadulunk tőle. Hazafelé támadt egy ötletem, átkozom érte magamat, egy könnyelmű pillanatban, elérzékenyülve engedtem a csiricsáré plakát vonzásának, és az operettszínházban vettem két jegyet valami rémes musicalre, amelyről nejem olyan sóvárogva mondta múltkor, hogy úgysem jutunk el rá. Most kénytelen-kelletlen végig kell ülnöm ezt a vámpíros ízléstelenséget, és elviselni a feleségem örömsikkantásait, hideg fejjel megfigyelni, ahogyan a flitteres zakós bájgúnárok öblögetésétől olvadozik, és a kettőnk házassági évfordulója alkalmából valami ilyen díszmajom karjába képzeli magát. Még hogy milyen napom volt, jó kérdés!
– Ó, máj dír, szhegény srác! – pillantott a magyar emberre az amerikai olyan őszinte együttérzéssel, hogy barátunk legszívesebben felpofozta volna. – Nekem fenomenálisra sikeredett a mai napom. Munkába menet koccantam az autómmal, kicsit nehézkes volt a pasas a másik kocsiban, nem akarta elismerni a felelősségét, de szerencsére jött a rendőr, és igazságot tett, sőt, udvariasan még arra is felhívta a figyelmemet, hogy hamarosan lejár a műszakim. Viszem is gyorsan szervizbe a járgányt, képzeld, ha nem szól, alaposan ráfaraghattam volna! A főnököm irtó jó fej volt, morcosan nézett ugyan, de nemcsak a késést bocsátotta meg, hanem az adóhivatalba is elengedett, amikor megmutattam neki az idézést. Jó, nem egy vigyori típus, de ha szorult helyzetbe kerülök, mindig jól vizsgázik emberségből, tisztelem is ezért, és hálával gondolok rá, bár szigorú ember, sokan még a tekintetét sem állhatják. Az adóhatóságnál ért a másik kellemes meglepetés. Rettegtem, hogy elrontottam valami komolyabbat, hogy nagy összegről van szó, amit ki se tudok fizetni talán, ám kiderült mindössze hatszázöt forint miatt idéztek, ráadásul a hölgy előzékenyen elmondta, hol tudok csekket szerezni, azt befizettem gyorsan, és ennyivel megúsztam az egészet. Hálát adok az Úrnak, hogy ezek után bevillant, hogy holnap lesz a házassági évfordulónk, ha elfelejtem, azt sose bocsátom meg magamnak, hiszen húsz éve vagyunk házasok, annyi mindent köszönhetek neki! Becsúszó szereléssel érkeztem egy ékszerboltba, a kis fiatal eladó kedvesen kiszolgált, és rábeszélt egy pazar gyémántgyűrűre, ez pontosan kifejezi majd, mennyire drága nekem az én kis feleségem… És amilyen mázlim van, visszafelé az operettszínház mellett mentem el, Isten ujja rámutatott egy plakátra…
A derék tengerentúli fiú ekkor előhalászott a belső zsebéből két olyan jegyet, amilyet a magyar ember már látott, de amilyenből még kettőt semmi szín alatt nem kívánt látni, így is minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törjön elő belőle valami állati üvöltés. Most komolyan, mit tudnak ezek az amcsik a balsorsról, amely régen tép? A magyar ember üvegesedő szemmel bámult barátjára, próbált nem gondolni az optimista és a pesszimista közismert példázatára, és gyorsan elköszönt a meghökkent amerikaitól, nehogy még végül nekiugorjon, és lefejelje vagy hasba rúgja ezt a reménytelen barmot, aki csökönyösen félig telinek látja azt a rohadt poharat, amely nyilvánvalóan ÜREES, értitek, ÜREEES!
