sak gond van a költővel, mert
semmi ágán egyed ül,
tiszta szívvel betörik és
az ősz húrján hegedül.
Csak gond van a költővel, mert
nem tudja, hogy kedvese
haja színe milyen is –
a szerelem nem mese.
Csak gond van a költővel, mert
mama után sírdogál,
halni ágyban, párna közt
őkelmének derogál.
Csak gond van a költővel, mert
Párizsba szökik az ősz,
és míg más avart söpör,
lelkében a depi győz.
Csak gond van a költővel, mert
ringatózik csendesen,
mindig el van szállva, s közben
jaj, kifut a levesem.
Csak gond van a költővel, mert
ordibál: talpra magyar!
Pedig táncba hogyan vinnéd
aki pihizni akar?
Csak gond van a költővel, mert
szíve egy harangvirág,
foga között szerelem,
rajta féreg foga rág.
Csak gond van a költővel, mert
malacra szárnyat igéz,
szíve véresen sajog,
nem segít tapasz, se géz.
Csak gond van a költővel, mert
jön a kérdéseivel.
Ha leszárad, minek nő?
Ha nő, minek szárad el?