A kislány folyton belekotyogott a szertartásba, ráadásul hangosan. Kérdései olyan fürgén futkorásztak, mint egy-egy kismókus. Pisszegéssel néha csendre lehetett inteni, de aztán mindig fokozatosan felhangosodott a hangja. Szavai többnyire az egész templomban visszhangzottak.
– Figyelj, nem te vagy az apukám?
– Ezt a bácsit hogy hívják?
– Figyelj te szereted a pálinkát? Meg bírsz inni egy egész üveggel?
– Most ki sír, felnőtt vagy gyerek? Miért sír? Megverte valaki? Nem te verted meg?
– Figyelj, ugye te vagy az apukám?
– Az a néni miért ásít? Nem aludt az éjszaka? Mit csinált helyette?
Kínos helyzetbe hozott ezekkel a megjegyzésekkel, fejek forogtak a padsorokban, egy száraz kis öregasszony, akinek arca olyan ráncos volt, mint egy szövet, amelyet marokra fogtak, fenyegetőleg intett felénk a mutatóujjával, egy másik pedig valamit sziszegett a műfogsorán keresztül. Mérges voltam én is a kicsire, pisszegtem és ráncigáltam, hogy hallgasson, de közben rá kellett jönnöm, hogy mindössze ugyanazt csinálja, mint én is, mások is, mindannyian magunkban. Kihangosítja a gondolatainkat.
– Figyelj, nem az a másik bácsi az apukám? Biztos, hogy te vagy? Honnan lehet azt tudni?
– Ezek mit esznek? Az ostyára miért nem tesznek sajtot? Vagy szalámit? Nagyon éhesek voltak már? Ennyitől jóllaknak?
– Figyelj, ha nem te vagy, akkor lehet, hogy nincs is apukám? És az anyukám hol van?
– Az ott már nagyon öreg, ugye? Néni vagy bácsi? Mikor fog meghalni? Ha meghal, akkor már nem lehet feléleszteni? Lehet, hogy most fog meghalni? Látni fogom én is?
– Figyelj, most én nem én vagyok! Most az a kisfiú vagyok! Hogy hívják azt a fiút? Akkor én vagyok az Attila. Mondd, hogy Attila vagyok!
– Inkább mókus leszek! Az olyan aranyos! Lehetek mókus?
Amikor kényszeredetten ráhagytam, hogy igen, lehet, már sehol sem láttam a kislányt. A futószőnyegen egy mókus cikázott kifelé a padsorok között, és eltűnt a kapu vakító, fordított U-betűjében.
