Nagyi a képeken

Barátaimnak rendszeresen mutogatok fotókat a nagymamámról. Mióta nálam él, naphosszat gyönyörködöm a kis bolondériáiban, és állandóan őt fényképezem, minden lehetséges szögből és helyzetben, aztán képes vagyok fűnek-fának elbüszkélkedni a képekkel. Tudom, hogy gyerekes dolog, tudom, hogy a hátam mögött megmosolyognak érte, de egyszerűen nem bírom megállni. Nézd csak, milyen vicces: nagyi, ahogy eszik, teljesen összemaszatolja magát, csupa kakaó a ruhája, vastag sugárban kiköpi a padlóra a paradicsomlevest. Mióta rájött, hogy kell ezt csinálni, nem lehet leállítani. Hát nem aranyos? Még az is édes, ahogy fenekestül felforgatja a lakást valami régi papírok után. Nem győzzük csinálni utána a rendet, amilyen szeleburdi! Ez itt nagyi a fürdőkádban, berottyantott a pelusba, úgyhogy le kellett fürdetni, kész kis nőci, ahogy a szemét meregeti! Mindig így néz, ha nincs rajta szemüveg. Igen, a kád peremén az ott a protézise, olyan csibészes a fogatlan mosolyával. Persze, beszél is, csupa aranyosakat mond, az autókra, hogy automobil, a villamosra, hogy villanyos, mesél konflisról, salaváriról meg pomádéról, ilyen szavai vannak, megmagyarázza a maga módján a felnőttek érthetetlen világát. Olyan furcsa érzés, hogy valaki ennyire rám van utalva, így kitölti a napjaimat, tudod, most még el sem tudom képzelni, milyen lesz, ha egyszer, talán csak tíz-tizenöt év múlva, kirepül majd itthonról.