A magyar ember a távolsági buszon együtt utazott Hacsekkel és Sajóval, két melósküllemű nyugdíjassal, akik rém elégedetlenek voltak a világgal, és ezt kellő hangerővel igyekeztek a tisztelt utazóközönség tudomására hozni. Eredeti pofák, egyikük Kolumbusz tojását találta fel (esetleg Kolumbusz tojásait), a másik pedig alighanem az atomhajtású tengeralattjárót.
– Te, az a baja az embereknek, hogy leszoktatták őket a gondolkozásról. Nekem annó volt egy Pannónia motorom…
– Az volt aztán a járgány!
– De bizony ám, ezek a mostaniak, a Nagaszaki meg a többi, a nyomába sem érnek. Hát, kérlek szépen, egy napon lerobbanok az út mentén, látom, besült a dugattyú. Na, fogok egy kis drótot, keresek egy vasdarabot, előkapom a precíziós ipari esztergámat meg a hegesztőpálcát az oxigénpalackkal, és így tudd meg, ott, az árokparton kettő perc alatt csináltam egy krómozott gyári újat. Utána biztonság kedviért megmutattam a szerelőnek, aszondta, ez jobb, mint az eredeti, a motor összes többi alkatrészét kéne eldobni, és ilyenre cserélni mindent. Írjak a cégnek, hogy ezt rakják fel a gyártósorra. Ma már ilyen nincsen, akinek elromlik a motorja, eldobja, kihúz a zsebéből egy másikat, és tovább repeszt.
– Szerintem inkább az a baja az embereknek, hogy leszoktatták őket a gondolkozásról. Énnekem volt egy gömbfejes, furatmechanikus teljesítménymérőm jelgenerátorhoz, tudod, csak ilyen egyszerű, kézi kis kütyü, de azért konyítani, azt kellett hozzá. Egyszer aztán befuccsoltak a hozzávaló ellenállásmérő hidak, azt hittem, megesz az ideg. No de… elővettem a józan paraszti eszemet, mert hát második elemiben a Hajagos tanár úr vonalzóval úgy fejünkbe verte a mechanikát, hogy több se kellett. Szereztem gatyagumit az asszony varródobozából, műanyag tiplit a fészerből, no meg porcicákat a szekrény alól, a szigeteléshez. Gondoltam is, letöröm a nejem derekát, hát hogyan takarít ez! Mindenesetre kapóra jött a lustasága. Fogtam, és úgy megbütyköltem az egész hóbelevancot, hogy mikor egy mérnöknek megmutattam, üvöltve a fejéhez kapott, hogy ez neki még nem jutott az eszébe. Rögtön be is adta szabadalomnak, Nobel-díjat kapott érte vagy mifenét, de abból én egy huncut garast se láttam.
– Á, mert ezek a fiatalok már nem képesek gondolkozni, arról leszoktatták őket. Egyszer bicikliztem hazafelé, és megláttam a mező kellős közepén, hogy kettő olyan kafanderes vagy milyen afronauta ember ottan van lerobbanva, éppen a nyavalyás űrhajójuk mellett álltak tanácstalanul. Ezeknek se volt már meg az a becsületes, komoly szaktudásuk, amit az én nemzedékembe még beleneveltek az igazi tanító urak. Kérdem, hogy mi a rossebet bámulnak itt, hát, te, azok csak makognak ott majomnyelven, kiderült, magyarul se beszélnek. Hadonásztak kézzel-lábbal, hogy lesántult a masina, meg így meg úgy. Jó, hogy nálam volt a minicsavarhúzó-készletem meg a nyolcfunkciós svájci bicskám, amivel a szemüvegemet is bármikor meg tudom szerelni, a körmömet is le tudom vágni, a varrást is fel tudom fejteni, a szalonnát is felaprítom, a vasat is elreszelem, a kígyómarást is felvágom, a kekeckedők belét is kiontom, ilyen egy bicsak az, szolingeni acél. Összebuheráltam hát nekik azt a fene mikroelektronikát, mert csak a vak nem látta, mi a baja. Fiatalok voltak az űrhajósok, még a bajszuk se serkent. Úgy eltűztek a mezőről, mint a villám, azt integettek veszettül. De még a tévé is bemondta, hogy sikerült kijavítaniuk a hibát a Csellendzseren, csak azt felejtették el, ki segített.
– Ja, mert a gondolkozásról, arról meg már mindenkit leszoktattak. Nem úgy, mint a mi időnkben, na, én itt leszállok, megyek az orvoshoz a cukrommal. Bár nem is lenne muszáj, mert hallottam a rádióban, hogy felrobbant az erőmű a kínaiaknál vagy hol, Koreában. Az a Fukudzsima. Hát, ott olyan a sugárzás, két héten belül ideér, és mindenki padlót fog szépen. Tartós tejet már nem érdemes venni, se retúrjegyet. A sugár, az nem vicc, mink tanultunk sugárvédelmet a seregnél. Csak akkor még nem voltak az emberek leszoktatva a gondolkozásról… Na, szevasz!
