A zenész megírt egy dalt, lelakkozta, és kitette száradni a nyári kertbe. Mikor este hazaért, szemügyre vette a munkadarabot, látta, hogy a vékony, hártyaszerű bevonatba beleragadt egy pitypangpihe, némi pernye a szomszéd tábortüzéből, egy még vonagló kis rovar és egy ismeretlen női hang kéjes sikoltozása. Még közelebb hajolva megtudta lábméretét annak az ötvennyolc éves láposhartyáni asszonynak, aki a kútra indult vízért, és mindeközben nem akadályozta meg az ubangi kormány ellen lázadó kibangu martalócok invázióját a földgolyó túlsó felén, sem az ubangi kormány által a kibangu martalócok rovására elkövetett tömegmészárlást. Látott egy kisgyereket, aki majdnem belefulladt a békalencsés patakba, ám a tanító úr épp arra járt, és kihúzta, majd megkérdezte a nevét, mire az kifulladva azt suttogta: Joszif Visszarionovics Sztálin. Ott lebegett egy Andok felett repülő undok sasmadár amely azért képes kiszúrni a legapróbb pockot onnan az embertelen magasból nézve, mert nem csak szemlencséje vastagságát, hanem egész szemgolyója formáját változtatni tudja. Rájött, hogy nagyanyja első férje, Félix, egy trieszti kuplerájban szerezte be a később feleségére is átragasztott vérbajt egy Lucilla nevű kisasszonytól, aki a puccos név mögött valójában egy büdös román perszóna volt, a betegséget utóbb hosszan kellett kezelni, kész csoda, hogy a zenész anyja és nagybátyja világra jöhettek mindennemű testi és szellemi fogyaték nélkül. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kékbálnák ereiben kényelmesen úszkálhatna fel-alá egy kilencéves maláj fiúcska, ha sikerülne valahogy bejuttatni oda.
Elégedetten bólintott, mert körülbelül erre számított: most lett valóban kész a dal.
