Írások

Dehogyis tagadom, meghíztam, Focizok, de a láb nem villan. Tizenegy kilogram túlsúlyban Lebegek: telivér, bús kullancs. Van előny, ugyebár, mindebben: Leverem, aki bánt, hogy nyekken. De viszont csurog az izzadság, Nehezen hajolok, ingnyak vág, Kimerít az a pár lépcsőfok, Busz után ha futok, megfúlok. Cipelek, szuszogok: kandisznó, Fura tánc az elefánt-diszkó. Dehogyis tagadom: meghíztam, Poharamban ezért csapvíz van. Cukor és buborék ártalmas, Adalék, színezék: elhallgass. Se söröm, se borom, sem vodkám, Pedig a pia úgy – vágyott rám. Ne egyek sokat és nem sokszor, Kivi, őszi, narancs felspannol. Se szalonna, se jó disznósajt, Csibemell, zuza, még mit óhajt? Recsegek a vizes zsemlémmel, Libazsír, oda te nem nézel! Se süti, se csoki, sem habcsók, Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók! A kinő

Szeretteimtől elhúzódom, Barátságaimat visszakérem, Mint hernyó, magamba gubózom, Embrióként pörgök a térben. Elém lép az éjszaka halkan, Dobócsillagokkal felszerelt nindzsa, Fekete ruháján rés a szemnek, Egy szeme szűk rés, az is bandzsa. Idegeim úgy rángatóznak, Mint élő hús a kocsonyában, Nézem, hogy belül mivé lettem, Nézem, hogy ott kinn mit csináltam. Mint meztelencsiga besózva, Úgy fordulok ki most magamból, Lét-kabát bélését kitárom, Lettem egyszemélyes karambol. Nincs sálam, de megigazítom, Egyre szorosabb anakonda, Surrogva röppennek az évek Dobócsillagnak homlokomba.

Hogyha leültem, állni vágyom, Hemperegni vetetlen ágyon, Ha elindultam, megpihenni, Ha megpihentem, menni, menni. Böjtre vágyom, ha van mit ennem. Koplalok? Enni lenne kedvem. Rágyújtani, ha nincs dohányom, Ha éppen van, leszokni vágyom. Ha van lakásom, más lakásra Mindig csak egyre: másra, másra. Lesnék idegen asszonyokra, S hogy futnék tőlük iszonyodva! Van életem, de vonz a másé, Lennék N. Pál vagy X. Tamásné. Lennék sündisznó, kurta lábon, Üres palack vagy csonka várrom. Kifelé vágyom én e létből, Nézni, amint temploma szétdől, Befelé vágyom én e létbe, S onnan látni, hogy forr a Léthe…

Feleségemnek, Julinak Amint a rádomló, láthatatlan térbe feltekintesz, lélegzetedet visszafojtja, kimossa a szagokat orrlikadból, szaggatja ínyedről az ízeket, bőrödről minden régi érintést lemar, és megállítja órád mutatóját az érthetetlen bőség zuhogása.

A hasonmások városában senki sem ugyanaz Az ismerősök, ha megszólítod őket, furán nevetnek, vállukat vonogatják Könnyen boltiszolgának nézheted a kapualjban álldogálót, színésznek a gyűlő közönséget Nem sejtheted, nem az igazgató-e, aki éppen az irodákat söpri Olykor a mentőslegényt teszik hordágyra sebten, s tűzoltó az, ki gyújtogat, a rendőrök nagy garral kötekednek, ablakokat dobál be kővel az üveges, villanyszerelők lopják a kábelt Ha temetésre mész, nem biztos az sem, hogy nem az elhúnytnak nyilvánítod részvéted A hasonmások városában óvakodj, mert valamibe belekeveredhetsz, az utcán könnyen néznek betörőnek, zsebtolvajnak, s tán apja gyilkosát ismeri fel benned, ki szembejön Megeshet, bár az ilyesmi jóval ritkább hogy könnyes szemmel szorongatja kezed pártfogoltad, kit sosem pártfogo

Tegnap reggel a buszban A várost általúsztam, Ohé, ohó, A busz fékezve csusszan, Nehéz, nagy teste szusszan, Zúg a folyó. Szemben velem a széken Valaki ült merészen, Ohé, ohó, Bár volna benne részem, Hogy rám villant e két szem, Pár szemgolyó! Tekintetén a fátyol, Ha bátorít, ha cáfol, Ohé, ohó, Ha eltaszít, ha láncol, Nem feslik szét a tánctól, Lepkefogó. E fiúarc de lányos! E lányarc oly talányos! Ohé, ohó, Ha valaha, talán most Elringat ez az álmos, Furcsa jojó. Te vagy, szegényke Nárcisz? Tart még e tánc tovább is? Ohé, ohó! Szertefoszlik a várt íz? Amit e perc ma rámbíz, Illúzió? Saját képem meredten Bámult rám az üvegben, Ohé, ohó, Bizony vele szemeztem, És magamba szerettem: Sírnivaló!

Eladtam az öreg Skodámat, megvette Keskeny Mária. Tulképpen Hajnalkának hívták, csak hát ugye, a ritmika… Egy ideje van egy Pözsónk is, s két kocsi: az bigámia. Eladtam Keskeny Máriának, ne kelljen gyalog járnia. A szerződést hidegben írtuk kocsi orrán, én s Mária. Márián egy tréningnadrág volt, fázhatott benn a… vádlija. A házba őt nem invitáltam, vacoghatott kinn Mária, széles volt inkább, mintsem keskeny, jó képet kellett vágnia. Nem jutott Keskeny Máriának a fagyban egy szál dália, csak jeges toll, gémberedett kéz. Hát nem volt velem mázlija. Az az igazság, Máriának a férje nem egy dalia, haramiának néztem inkább: ezért körmölt kinn Mária. Eladtam az öreg Skodámat, megvette Keskeny Mária. Övé Skodám, másé a szívem – amint másé a lénia.

a villamosban szellemképek laknak foncsorai a rétegelt ablaknak a kapaszkodóhoz egyszerre nyúlnak a valaha ott kapaszkodott ujjak ez orrot fúj, szívja orrát a másik nyelv keresi a reggeli morzsáit egyik rágja, másik nyálazza ajkát tükrébe néz, hol egy harmadikat lát ki tapogatja arcán a borostát vagy pattanás dühíti, s jól borotvált elrendezik a ballonjuk esését sematikusra (domborzati térkép) a kalapok, táskák, kabát-szegélyek összeborulnak és egymásbaérnek a linópadlón augiászi horda- lék, amellyel a sok talp telehordta s már átnyúlkálnak az időn, vakarják a más fülét, igazítják a karját mint ingekét szokás, hosszú körömmel sértik fel a régi arcot, köszönj el a bácsitól, ki tegnapelőtt ült itt szájból szájba lehellik a kisüstit behajlítják a más térdét, s ha itten láb lábra hág, öt száj

Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el?

Ideális író-idő van, fúj a szél, ide- vagy odavet egy-egy ecsetvonásnyi lombot, ahogy szerinte az egyensúly kijön, néha idegesen összeborzolja az egészet, újrakezdi. És azért a nap is süt, csak éppen nincs az a dögmeleg nyár, az izzadás, inkább tavaszias idő, hátunk mögött ráadásnak az aranyfedezet, hogy baj nem lehet, mert igazából nyár van, mégha ez most nem is nyilvánvaló. E körülmények közt, nyugalomban (a gyerekek nyaralnak, más program nincs, mint az esti foci, az is inkább kikapcsol, jól fog esni) teszem a dolgom. Arra kell csak ügyelnem, hogy jó magot jó földbe, jó firkát jó papírra, mert hát firkálás az egész, amit művelek, pantallós városi urak csalafintasága. „És egész nap ülsz, és írod a verseket, vagy próbálod írni, mert, ugye, az nem jön csak úgy?” – néznek rám félszegen, jói

Feleségemnek, K.D. és V. D. urak után szabadon Lennék én a nevét huhogó uhuja, papagáj gyurrija Júlia, Júlia. Juj, lennék kulija, gulyája pumija, ődöngő házőrző pulija, Júlia. Ez a szó tétova gyermeki guriga, pereg a forog a spulnija: Júlia. Sima, langy lenolaj, gyöngyöző teavaj, mennyei reggeli furulya, Júlia. Katonád vagyok én, s te vezér: Loyola, ujjongó hallelu leluja, Júlia. Ha te állsz Fujija jijama tetején, hágok én, huplira, puklira, Júlia. Kalifa hurija meg a cif- ra rima fúria, múmia melletted, Júlia. Ez az ú, domború máshol meg homorú, tárt kapú, lágy odú hajlata, Júlia. Ez a j no, kié? ez az l belehel, szivemben ez az a razzia, Júlia. Százezer rúpia, fényűző kúria, mi marad, ha te nem: bú, pia, Júlia. Mellőle buliba nem vontat húsz bika, testemen pulcsija, Julcsika, Júlia. Poli

Eltűnt ma hat halász a Balti-tengeren és most a hat ladik egyszerre reng velem kezemben kés megáll és megkapaszkodom és most hat feleség és hatszor x poronty s a sarki boltban itt ma kapható halat még ők fogták ki tán (mért ne?) épp ez a hat belsőség nincs sehol mirelit érfalak csigavér mirelit már minden gondolat s amint lefújkodom sörömről a habot ott látom felszínén lebegni mindhatot eltűnt hát hat halász a Balti-tengeren én most a hat halált egyszerre szenvedem messze van Lilliput hát sírni nem való sörömbe szórta bár őket a rádió