Köteteim

Ha csak annyit adtál volna meg, hogy láthatatlan és kocsonyás egysejtűként szuttyogjak a semmi peremén, az is elég lett volna, de te megmásztad értem az evolúció létráját, keringési rendszert, nyirokrendszert, mirigyeket, jobb kamrát, bal kamrát, jobb pitvart, bal pitvart hoztál létre, csarnokvízzel töltötted fel szememet, hogy látva lássak, leheletnyi bőrhártyát feszítettél ki hallójáratomban, hogy legyen fülem a hallásra, nyúlósan rezgő szalagokat feszítettél ki torkomban, hogy némaságomat szavakra váltsam. Ha csak annyit adtál volna meg, hogy állatbőrökkel takarózva, pattintott fegyverekkel, barlangfalra legyőzendő zsákmányt pingálgatva, villámlástól rettegve behúzódhassunk a föld mélyébe, összebújhassunk, tovább-örökíthessük génjeinket, már az is elég lett volna, de te leleményt adtál,

Csaxólok, hogy olyan ajándékot fog kapni, holta napjáig emlegeti majd, ilyen ajándék nincs több, nem is volt, nem is lesz, őrület, nyulat lehet fogatni velem, hogy végre eszembe jutott, felejtős a ténfergés a nagyáruházi polcok között, latolgatva, mit szeret, mit nem szeret, füstölt lazac vagy libamáj vagy szalámi, miközben alig eszik valamit. Csaxólok, hogy a neten láttam meg a két komplett szettet, és rögtön villám cikázott át az agyamon, hogy ez nem igaz, ilyen nincs, meg kell csinálni, bár fogalmam sincs, hogyan, mindenesetre a cuccokat megrendeltem kártyával, és a körmömet rágtam, hogy mikor ér már ide, valahol Amerikában tették hajóra, ahová nyilván Kínából szállították, aztán csak hozzák, hozzák a tengeren, míg a világ vége, és még két nap. Csaxólok, hogy nem bírtam kivárni, minden

Fel-alá járkálok a szülőszobán, karomban Dorottya lányom, rejtelmek, ha zengenek, érzem a kicsi súlyt, ringatom, sírva-mosolygás, mosolyogva-sírás, könnyeim folyammá egyesülnek, folyamodnak teérted, ha már szeretlek téged, pedig azt se tudom, ki vagy, sose láttalak, mégis tudom, ki vagy. Karomban Johanna lányom, feleségem vajúdástól kimerülten alszik az ágyon, miből lesz a cserebogár, szól a szem és szól a szív, utcán szültünk, aszfalton, ilyen nincs, és mégis van. Karomban Ágnes lányom, körbe és körbe, bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe, zümmögöm, dünnyögöm, én vagyok az egyetlen ember, akire szüksége van, bár vannak profibb gyermekápolók. Az inkubátorban Julcsi lányom, dudorászom neki az üvegen keresztül, őrt állok, mint mesékben, tekintetemmel megtartom, tekintetemet ő tartja meg,