Nagyapa nem átabotában lottózott, mint a sok buta parasztja, hanem saját szisztéma szerint, nemhiába öntudatos gyári munkás. Hunyorogva ballagdált végig a kerítés mellett, szerelmesen megszorongatott minden egyes vaselemet. Tengeri kagylókat formáztak a vasidomok, Nagyapa sosem járt a tengernél, de a tenger eljött hozzá, lemezből negatívban kiharapott vízi kütyük formájában. Futószalagról leesett áru, három pár Javszer-bakancsért cserélte, a keretet ő hegesztette, ilyen kerítése a párttitkárnak sincsen. Tucat munkáskesztyűért piszkosszürke festéket is szerzett az egyik utcabelitől. Megcsinálták az ősközösségi csereberére épülő társadalmat, mint a parancsolat.
Nagyapa kerítés menti sétája nem volt plátói természetű. A vasakat persze azért is fogdosta, hogy megbizonyosodjék, milyen pompásan tartanak, hej, amit én egyszer megheggesztek, aranyom… Másrészt minőségellenőrzést tartott, és ha valamelyik rúd izegni-mozogni kezdett, mert a rögzítés hegeit kikezdte az ősgonosz, a rozsda, nagyapa rögtön szakszerűen sziszegte, az öregördög hová tegye az anyád istállóját, micsoda egy moslék anyag ez, valaki szabotálja a munkásosztály harcát a szebb jövőért. Ilyenkor szájába véve a cigit két kézzel ráncigálta ki helyéről a renitens vasrudat. Tekintetében egyszerre villogott a harag és a mámor, lám, újra fontos munkálatokba foghat. A romlásnak útját állni, ennél a dolgozó ember szebb hivatást nem képzelhet magának. Szemét a maró füst és a májusi nap tobzódó fénye mongolossá szűkítette, az így keletkezett résen keresztül remekül megvizslathatta a károsodott fémfelületet. Hamarost kihúzza kiskocsin az oxigénpalackot, hozza a pálcát, a csöveket, a maszkot. Nagy garral letapossa majd mama virágait, de hiszen amúgy nem fér hozzá a kerítéshez, a férfimunka előbbre való, különben bárki átjár a foghíjon. A gizgaz úgyis kinő magától, nem kell felhajtást csapni körüle.
Mellesleg a szemközti házból Gizike megint harci dicsősége teljében láthatja őt, mint sisakos, fénykardos vaslovagot. Gizike vaskos combokat villogtat, mikor létráról pucolja az ablakot, s a létrán kepesztve muszáj derékig feltűrnie a virágos otthonkát. Nagyapa nem láthatná mindezt, ha nem lenne kénytelen az előkertben cigizni, nehogy bebüdösítse a lakást. A kerítés vasrácsait is ellenőrizni kell, sose tudni, mikor dől ki egy katona a sorból. Az öreg szorongatja a kerítés rácsait, végigszánkáztatja tekintetét a húsos idomokon, mégsem sütheti le a szemét, mint valami szűzlány. Akad itt más teendője is, a kölyköket riogatja az utcán álló meggyfáktól, a bitangok mind lelegelik az utolsó szemig, s akkor miből forrna ki papa kis meggybora. Ilyenkor még csak halványzöld gubókkal tüntetnek a fák, de nagyapa a rend kedvéért rámordul minden arra elcaplató gyerekre, ne szokjanak már ide a ház elé. Kutya kellene, fut át a fején, de Buksi óta valahogy nem akarózik. A kutya is ember, meg köll gyászóni, vicsorog bele a füstbe.
Amint a hegesztő-felszereléssel visszaért, az a loncsos dög már ott állt, átbújt a résen. Nagyapa ráhördült, takarodj az öreganyád pucájába, lóbálta a hegesztőmaszkot, de a nemezes szőrű négylábú lelkesen parázsló tekintettel szuggerálta nagyapát, és a közelébe sündörögve megnyalta bütykös, inas kezét. A rézfütyülős bagoly ne sirasson, mocskos jószág, vakargatta meg nagyapa az állat füle tövét, agyoncsaplak, de rögvest. A kutya felvinnyogott, mert a göbös ujjak sebet értek, az öreg most vette észre, hogy a szőrgubanc irhája össze van szabdalva, ennek alaposan ellátták a baját. Nagyapa cserzett keze ökölbe szorult, szeme teliszaladt könnyel, muszáj volt eloltani a csikket, nem látott a füstjétől. Tartson ilyen koszvadékot a radai rosseb, morogta dühödten nagyapám, és egy tálka után nézett, amiben szalonnabőrt, kenyérhéjat rakhatna a betolakodó elé.
Nagyapa megigazította orrnyergén a szemüveget, ezer éve jegyezte a heti eredményeket, persze kiértékelte és átlagolta és statisztikázta is, ahogy snapszlitársa, a Géza tanította neki. Ha valaki, hát Géza ért az efféléhez, secpec művezetőt csináltak belőle a gyárban. Géza egy fenomén, egy talentum, a párttitkár mondta róla, mondta Géza nagyapának, mondta nagyapa nagymamának, ujját magasba tartva. A legvalószínűbb, zengte az a mutatóujj, a két páros, három páratlan számkombináció, ebből csak idén tíz előfordulást regiszráltak, a legritkább az öt páros vagy az öt páratlan, ezzel foglalkozni sem érdemes, mert az esélyek in-fi-nete-zimálisak. Így mondta Géza, és ha Géza így mondja, akkor száz. Hopp, kap észbe nagyapa, ott hagyta félbe a hegesztést, még beszökik valami, hiszen hát már be is szökött, az a loncsos… Várjunk csak! És ha ez a kutya ténylegesen jel? Nagyapa már többször nyert kettest a születési dátumával, a drága édesanyja születésével, csak a házassági évforduló nem hozott semmit, neheztelt is a mamára érte. Nagyapa torka kiszáradt, jól jönne egy korty pincehideg meggybor, de majd utána, még éppen üres egy szelvény a négyből. Hiszen papa csak annyit gondolt, kéne egy kutya, s hát, ott termett egy kutya! Vesszek meg, ha nem a sors keze! Nézzük a dátumot: négy szám meg is van, 19 meg 81, meg 5 meg 18. Az ötödik legyen a 4-es, a kutya négylábú, nem? Hiába húzza majd a Géza, hogy ez tudománytalan, legalább számolta volna hozzá annak a Bundinak vagy minek a két fülét, két farkát is, hogyhogy négyes, hogyhogy a sors keze… Nagyapa öntudatos gyári munkás, de a sorssal azért nem bolond packázni.
És mekkora örömmel rontott be a húzás után a vaskapun, hej, tart az a kapu, mint a parancsolat, aranyom, magam hegesztettem. Ide, Bundi, nézd, mit hoztam, kolbász! Kettesem volt, anyu, hatszázötven forint, hónapokig lottózom ingyen, a Bundi száma, kijött a Bundi száma! Nagymama sírós szemmel került elő a ház mögül, nagyapa kicsit meghökkent, amikor meglátta a kinyuvadt tyúkokat, úgy lógtak, mint egy-egy bevásárlócekker. Máskor lapáttal püfölte volna el a mocskos állatot ezért, de Bundira ma nem lehetett haragudni, ő volt a szerencse kutyája, na. A csirkék meg majd mennek a mirelitbe, forralj vizet, mama, a kopasztáshoz, én kiköszörülöm a nagykést, csak előbb felhívom a Gézát.
