Megmutatok mindent, kicsim, ugye, érzed, milyen lakkozott, sima felülete van a diólevélnek? Ha erősen megdörzsölöd, mint egy csodalámpát, ujjadba ivódik savas illata, elkábít. Behunyt szemmel érzed a szirupban eltett zölddió roppanását fogad alatt, a nagyberki kertben álltak a diófák, voltak vagy harminc évesek, Ilonka néni könyörgött a szüleinek, ne ültessék oda, beárnyékolják faluszerte híres virágoskertjét, de az öregek hajthatatlanok. S mikor ősszel lehullottak azok a nagy, zörgő levelek, kétnaponta kellett sepreni az utcát azzal a rozoga szívével. Persze nem a szívével, hanem seprűvel, de nem a seprű akart kiugrani a helyéből, hanem a szíve. A szülők meghaltak, sorra eltünedeztek az állatok az udvarról, először a tehenek, nehéz volt fejni, olcsóbb is a tej a boltban, aztán a disznók, fárasztó a kukoricadarálás, birkák nem voltak a háború óta, amikor azoknak a gyapjából szőttek-varrtak ruhát leleményesen az egész családnak. Legtovább tartottak a tyúkok, meztelenre csipdesték az udvart, de mára zöld gyep nő a helyükön, az utolsó diófa utolsó ágából merőkanalat faragtam, levest szedünk vele a mai napig, kár, hogy már nem eszel belőle.
Hát ez a jéghideg, nedves érintés? Úgyse találod ki, nem igazi kutyaorr, bár a formája stimmel, fogadalmi dombormű Brüsszelben, az aranycirádás palotáiról ismert főtér mellett, minden turista megtapogatja a bronz-csontvázat és a kutyadomborművet, képzeld el, mennyi odamaszatolt hámszövet és zsírszövet, japán, spanyol, német, angol turistáké, az enyém is odakerült már párszor. És a Duvel sör kemény habja, melyben megáll a gyufaszál, nem süllyed el, szerzetesek itala, a neve mégis ördögöt jelent, a bíztató Delirium Tremens nevű kocsmában csapról is iható, percegve pukkadnak ki a buborékok az ujjak alatt. Ez a dombornyomott, kacifántos mintájú bőrtapéta már kedvenc kocsmám, a Cirio falát borítja, fogd csak, ezek miniatűr gyümölcsök, sellők a pult szélére faragva fából. És van sör, amely mezítláb iható, a Kwak, különös, miniatűr faállványba épített, talpatlan poharát annyi turista lopta, hogy levett cipőjüket csak a pohár leadása után kapják vissza a vendégek.
Itt van egy Jézus szívét formázó, fagyos cseppkő Szilvásváradról, a nászutunkról, a tavi pisztráng sovány húsa szirmosan bomlik szét az ujjam alatt, mint egy virág. Olyan csóró fiatalok voltunk, csak a nyálunkat nyeltük a sülthal-illatot szippantgatva, egyetlen adag ára is elérhetetlen luxusnak tűnt, stoppal jártunk, buszra se volt pénzünk, a konyhás nénik dupla adag krumplival kényeztettek, karikás szemünk láttán megkönyörülve, gyanítva, mitől éhezünk mi meg annyira.
Itt a tokjából frissen kifejtett zöldborsó tejes ragacsossága, a nap érlelte paradicsom kirepedező vigyora, melynek fogai a magok, mind a kertünkben termett, csodamódra nőtt ki a földből. Jó, ültettük, vetettük, locsoltuk, karóztuk, kapáltuk, mégis döbbenet ez az őserő. Ez meg a borostám súrlódása, a férfiarc fura növényzete, kibolyhosítja a pulóver nyaka körüli részt, vendégmunkás-külsőt kölcsönöz a középkorú férfiarcnak.
Mit gyűjtsek még, hogy semmi ki ne maradjon? A balatonakarattyai kis faház bejáratánál csodálatosan finom szerkezetű volt a por, mint a nullásliszt, simogatta a mezítlábat, a pókok apró gödröket ástak bele, hogy csapdába ejtsék a hasztalan bicikliző rovarokat. A pasaréti kertben vastag tűlevélszőnyeg, a bordeaux-i borok bársonya a nyelv felhámján, dunai kagylók halszaga, éles érdessége, lóistálló nyers párája, tenger részeg lehelete. Minden itt van az ujjaimon, elhoztam neked, kicsim, és kedvesem hasára tapasztom tenyeremet, ott vagy belül, távol és közel, az ő eleven teste a koporsód, sosem látod meg a napot, a testvéreidet, minket, elhoztam hát neked, elhoztam tenyeremben a világot.
