Írások

Azt mondja, bőröd színarany, hajad holló, fogaid frissen fürdetett juhok. Azt mondom, Uram, töröld meg a szemüveged, sápadt vagyok, csupa ránc, alig van ép fogam, hajam meg ritka, mint a fehér holló. Azt mondja, fehér is vagy, piros is vagy, ezer közül is megismerlek. Azt mondom, jaj, Uram, szürke, szürke vagyok csak, beleszürkültem az ezer közé. Azt mondja, arcod, mint a balzsamfű, szájad mézédes, ajkad liliom, halántékod gránátalma-gerezd. Azt mondom, Uram, hol van már a tavalyi balzsam, még ha a régi fotóimat nézegetnéd, akkor talán, szájfrissítő cukorkát szopogatok már, muszáj. Azt mondja, kezeid arany hengerek, csípőd hajlása ékszer, köldököd csésze, hasad, mint a búzarakás. Azt mondom, Uram, egy mutatós ruhában még csak-csak, de meztelenül már csak sötétben mutatkozom, rakás szerencs

Ma Istenben vagyok, Bennem van az Isten, Ma egymásban vagyunk, Mint a van s a nincsen. Szerelmes az Isten, Mért engem szeressen, Mint az útonálló, Engem várjon lesben? Világ rugdosása, Világ ölelése, Benned vagyok mégis, Benned vagyok mégse. Keskeny út előttem, Széles ég fölöttem, Beléd törülköztem, Benned megfürödtem. Tebenned aludni, Ébredni belőled Életre hátralék, Halálra előleg. Szaladni tebenned, Futni mozdulatlan, Áldó mozdulatban, Kérő mozdulatban. Mókuskerekedben Az idő csörömpöl, Egy marék muzsikát Szaggatok a csöndből. A maréknyi hangot Hegyekké kelesztem, Felemelsz, mint szikla, Elnyelsz, mint tengerszem. Ma Istenben vagyok, Isten lakik bennem, Mennyei lakbérem Idelenn fizessem. Szerelmes az Isten, Énbelém van esve, Felfelé zuhantam, Akárki meglesse.

Egy, aki a hóesésben kergetőzni nem átall, Egy, aki ezt fejcsóválva nézi nagy hólapáttal. Egy, ki ezer apróságon nevet a zöld kölykökkel, Egy, aki csak néz kacéran, hadd forrjon a vérem fel. Egy, aki terheket cipel, arcán ólmos fáradtság, Egy, ki sóvárogva várja, hogy örömre nógassák. Egy, aki a szent keresztet dicséri szent imákkal, Egy, aki hibát lel abban, mi szerintem hibátlan. Egy, ki mindig szorgalmasan leszedi a pókhálót, Egy, ki ledől zsák-fáradtan, álom után sóvárgón. Egy, ki bármi szíre-szóra szalad, ugrik elébem, Egy, aki megbántva könnyez, na, ezt jól elintéztem! Egy, ki magvam ringva hordja, nagy pocakká növeszti, Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni. Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt, Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt. Egy, ki tudja,

A három feszület közül az egyiket a brüsszeli vágóhídi piacon vettem egy arabtól, egy fej káposzta ára volt, tiszta vörösréz, bár nem tömör, karja csonkjai ásítoztak, dróttal rögzítettem a falra, a másikat a bolhapiacon egy másik arabtól, nagy, liliomos végű ónkereszt, cifra, kiöntött ónvirágokkal, a szára el volt törve, a sekrestyést vághatta valaki fejbe, úgy jutott hozzá, a vallások közti dialógus jegyében keményen néztem az árus szemébe, harmadára alkudva le a vételárat, ötvös barátunk hümmögött, az ónt nemigen lehet forrasztani, kényes anyag, ez a kereszt később az ablak előtt állt dolgozószobámban, s a telefont igazgatva többször sikerült magamra döntenem, élő szemrehányás a rám zuhanó Istenfia, a korpusz anyagát erősen kikezdte a sok esés, most itt áll ablakom előtt, és minden nap v

Laci atya és Feri atya már a szemináriumban is jóban voltak, nem csoda hát, ha megörültek egymásnak azon a nyári délutánon, amint a rekkenő utcán összefutottak, te Ferikém, karolt bele társába Laci atya, másik kezével megtörölve gyöngyöző homlokát, gyere, üljünk már be egy sörre, micsoda meleg, Ferikém nem kérette magát, maga is szenvedett a hőségtől, lecsúszott a korsó sör, de a papi mértéktartás azt diktálta, hogy tárca után kotorászva mindketten felálljanak utána, együtt indultak a bejárat felé, kérdi Feri atya, Lacikám, merre mész, s mikor Lacikám balra mutat, ő sajnálkozva jobbra, hát akkor elválnak útjaink, lekezelnek, szervusz kérlek, szervusz, aztán meg mindketten felnevetnek, mikor pár perc múlva ugyanannak a presszónak a bejáratánál futnak össze, mindketten távozást mímeltek, de

Van faragókésem, mamuszom, Van lefagyasztva csirkehusom, Csepp piros almám, mind kukacos, Méztől a szájam még ragacsos, Gyöngy a boromban perdül ezer, Hogyha beteg vagyok, van ki kezel, Van fura kincsem, négy szöszi fej, Négy puli-haj, négy száj lefetyel, Van mohos, alvó pincefalam, Magam-faragású fakanalam, Nagy lufivá fújt bőrfocim is, Bor, s ha akarnám, volna Guinness, Van örömöm s még van közönyöm, Istenem és hozzá imakönyv, Reggelem, alkonyom, déli verőm, Dupla személyes, nagy heverőm, Van sose szívott, régi pipám, Van kitörölni sanda csipám, Tűz, lobogó, szeszt inni barát, Partra hasalt bárkám s Ararát, Zöld Skoda, mélyén hörg a motor, Kertbe csörömpöl a hárfa (eol), Van madaram, ha a fűre leszáll, Van levegőm, csak enyém, ki-be jár, Rímem, elég papirom, ceruzám, Posta a ládám tölti

Uram, ki egybekapcsolsz eget és földet, hajnalban és alkonyattájt nem felejted el sámlira állva kicserélni a kiégett égitesteket, ki párosával egybehegeszted az emberfia száját, hogy addig se beszéljenek a világ kárára, hogy teljesen átadva magát ne csak elvenni, markolni akarjon mindkettő, ki forgószelet költöztetsz minden bimbóba, hogy virágba borulva úgy köpködjék köröskörül a szirmokat, mint elszabadult fecskendő a vízsugarat, ki ezer miniatűr tekintettel kacsintgatsz ránk az ásványok közül, szemünk is belekáprázik, ki talpalávalót húzol az atomoknak, hogy eszement vitustáncot járjanak, Uram, ki fákba bújsz, hogy aztán színpadiasan széjjeltárhasd ágaidat, mutatva: na, ki jön az én házamba? mutatva: hát mit tehetek ennél többet értetek, ugyan mit?, mutatva: ekkora halat fogtam, emberhal

Dicsérlek, Uram, amiért nekem adtad kedvesemet, lelkem helyett lelkemet, okos kertészemet, növekedésem ösztönzőjét, burjánzásom visszanyesőjét, akiben megtalálhatom mindazt, amire érdemes volt sóvárognom. Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak, hogy fájdalmában osztozni képes legyek, s ha osztozni nem is tudok, ha terheit átvenni gyenge is vagyok, legalább mellette álljak, ott legyek, jelen legyek, vele legyek, jelenlétében legyek, jelenlétembe vonjam őt, átéljem és az enyémbe olvasszam életét. Add, hogy rá ne telepedjek rettentő önzésemben, ki ne pusztítsam, mint kertben feledett lavór az alatta elsatnyult füvet, hagyjam lélegzethez jutni, ne csörtessek érzéketlenül előre, ne csapódjanak arcába a kezemből kiszabaduló tüskés indák, hanem észrevétlenül elhajlítsam útjából az ágakat, elgördítse

A föld izom-hepehupás hátára dőlve fekszem lovára hajló katona valami zizeg a sátorvászon alatt szűk járatban préselődik előre akár a barlangászok próbálom vállammal összenyomni találgatva merre lehet nehogy az alsó világból a felsőbe átrághassa magát Nem bírok hosszan háton heverni pedig úgy egyszerre foghatom mellettem kétoldalt heverő lányom fiam kezét lelkifurdalás mintha sziklafal tetején elereszteném egyiküket a másikért A sátorponyván tegnapi esőcseppek tétova tánca szemhéjunkat lyuggatja mind ritmusukból kiolvasható merre bókolnak a fák időnként vitorlázó levelek koppannak s finom zipzár-zajjal kéjesen szánkáznak le a földre a selyemszöveten Még följebb emberekkel töltött repülőgépek karistolják a sötétet aminthogy néhány nap múlva én is odafenn süvítek az idelenn helyett akkor már

Gerő mondta, hogy a múltkor egy utcában, ahol már a város véget ér, és kezdődik az erdő, az aszfaltból meg földút lesz egyszeriben, és ahol már időnként rókát meg fácánt látni, szóval ott van egy kő, és azon a kövön, de pszt, el ne áruljam senkinek, múltkor látta ülni az Istent. Nem csinált semmit, csak ült, hát gondolhatod, hogy rohadt fáradt lehet, az idő kezdete óta babrálni evvel az egész tetves világgal, mindenkinek a vacak problémáival meg karácsonyi vágyaival meg szerelmeivel, elég az osztályunkat hallgatni, besokall az ember. Én lehet, hogy rég földhöz vágtam volna az egészet, csak úgy csörömpölne, gurulnának a darabjai százfelé. Aztán felállt az Isten, sóhajtott és elballagott, és ennyi, de titok. Nem mertem megkérdezni a Gerőtől, hol volt ez pontosan, hátha az is titok, de egysze

A Lázervin meghalt? Meg. Ő írta ezt a könyvet? Ő. Aki könyvet ír, az mind meghal? Meg. És aki könyvet olvas? Az is. És aki nem ír és nem olvas? Bizony az is. Akkor nem a könyvekben van a halasztás. Hát nem. Csinálsz nekem egy hosszúlépést? Az nem gyereknek való. Mért, mi van benne? Bor meg szóda. És aki megissza, hosszabbat tud lépni? Egy ideig igen. És aztán? Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni. És ha keveset? Akkor még ugrándozni is tud. A Lázervin szerette a hosszúlépést? Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik. Mégis télen lépte a leghosszabbat. Mégis. Most már nem lehet utolérni? Most már nem. Akkor se, ha iszom hosszúlépést? Akkor se. Akkor inkább iszom rövidet. Az végképp nem gyereknek való. Mi való a gyereknek? Tea meg gyümölcslé. Akkor csinálj nekem gyümölc

Pami hónapokig ott állt a buszmegállótábla mellett. Az autósok olykor lelassítottak, szemügyre vették, de akiket ápolatlansága és eszelős tekintete nem riasztott el, azoknak kedvét szegte domborodó pocakja. Eleinte a buszvezetők is kinyitották az ajtót, majd miután a lány ringatózva állt egy helyben tovább, káromkodva csapták be az ajtót, és az öklüket rázták felé. Később megszokták, mint egy tereptárgyat, és ugyanúgy nem álltak meg a kedvéért, mintha csak nyomókút vagy villanyoszlop lett volna. Azt se vették észre, mikor már eltűnt onnan. Nem igen szállt le annál a tanyasi megállónál más, mint a kicsik suliból hazafelé, ők aztán nagy nehezen hazacibálták a Pamit, mégse álljon ott, mint egy… Nem mintha nem akadt volna a családban, akinek ez a normális munkája, de hát az nem a Pami. Igazábó