Kategória: Próza

Azt mondják, ha eladnám a házamat, vehetnék egy pofás lakást a szomszéd településen, ott közel a doki, a bank, a bolt, minden, élhetnék, mint Marci Hevesen, de hát én itt is úgy élek. Miért nem tudják megérteni? Mindig csak negyedórákat dolgozgatok a kertben, mégis rendben van minden, negyedóra megsokszorozva, az pont annyi, mintha órákig csinálnám, vakulásig, pistulásig, tudni kell beosztani, ennyi. Különben megárt a napsütés. Bejövök, iszom jó hideg háziszörpöt szódával, és ledőlök egy kicsit pihenni, zenét hallgatok, vagy nézem a verandára belógó dióágak megunhatatlan balettjét a függönyömön, amit én hímeztem. A diófát még nagyapám ültette hetvennyolc éve, pont amikor megszülettem, hatalmas, és kutya baja. Mármint a diófának. Nagyapámnak sincs többé amabban a másik világban. Nem vagyok

Nagyanyám kislányként rettentően szerette nagyapját, aki akkor az Angol-Magyar Bank budapesti fiókjának igazgatója volt. Igazi self-made man, aki az órás szakmától indulva vitte ilyen magasra. Mikor 1919-ben kitört a Tanácsköztársaság, a derék vöröskatonák igyekeztek minél előbb rátenni a kezüket minden értékre, bejelentkeztek hát bankár üknagyapámhoz is barátságos vizitre. Nagyanyám tizenhat éves volt akkor, és első útja, mint szokásosan, nagypapája irodájába vezetett, ott le szokta tenni iskolatáskáját, s utána sétálgattak egy kicsit az öregúrral. Ezen a napon azonban nagypapa kirámoltatta vele az iskolatáskát, megtömte a Magyar-Angol bank értékpapírjaival, és meghagyta a bakfisnak, hogy sétálgasson a szomszédos parkban, amíg ő érte nem megy. A kijáratnál már ott posztoltak a Lenin-fiúk,

Most jövök csak rá, mennyi minden fonódott a budai Vár történelemtől varacskos falai köré, ami kettőnkkel kapcsolatos. Az a szépszemöldökű, szépszájú, üdearcú, kétoldalt röpdöső fürtű lány titokzatosan fekete ruhákat hordott, és nemrég volt egy „mélyrepülése”, ahogy a bátyád, akkori jó barátom, fogalmazott, ami nekem nagyon imponált, ha nem is pontosan értettem, hiszen akkoriban állandóan magasan repültem, még a világfájdalom is rettentő fennkölten gyűrt maga alá időről időre, a mélységek szédítettek ugyan, de feljebb, egyre feljebb kívántam kapaszkodni. Úgy gondoltam, ezt az üdén bátortalan mélyrepülő lányt csak úgy tudom majd meghódítani... Igen, hódítás, ilyen katonásan gondolkodtam, én, a küzdősportoló és botcsinálta pacifista: várnak néztelek, nem tudom, mit is vártam ettől! Szóval me

Volt olyan karácsony, amikor meg kellett küzdenünk kettőnk vadonatúj ünnepéért, köszönjük, anyuka, a hívogatást, szívesen megyünk egy nappal később vagy két nappal később, de szenteste nem, itthon szeretnénk lenni, kettesben, nem szomorú, inkább vidám, itt van velünk a baba is, akit várunk, teljes család vagyunk. Volt olyan karácsony, amikor alig bírtam kivárni a napokat, mert egy be nem vallott honoráriumból vettem két nyakba való, kicsi antik ezüstkeresztet, máskor két színarany sárgaréz gyertyatartót az esti imához, ikertárgyak, szinte vijjogtak rejtekhelyükön, mint egy tűzoltóautó, megrészegített, hogy micsoda kinccsel leptem meg magunkat, mint igazi családapa. Volt olyan karácsony, amikor a kórházból hazajövet a babát egyenesen a feldíszített fa alá tettük, a tesók énekelve jöttek be,

Fel-alá járkálok a szülőszobán, karomban Dorottya lányom, rejtelmek, ha zengenek, érzem a kicsi súlyt, ringatom, sírva-mosolygás, mosolyogva-sírás, könnyeim folyammá egyesülnek, folyamodnak teérted, ha már szeretlek téged, pedig azt se tudom, ki vagy, sose láttalak, mégis tudom, ki vagy. Karomban Johanna lányom, feleségem vajúdástól kimerülten alszik az ágyon, miből lesz a cserebogár, szól a szem és szól a szív, utcán szültünk, aszfalton, ilyen nincs, és mégis van. Karomban Ágnes lányom, körbe és körbe, bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe, zümmögöm, dünnyögöm, én vagyok az egyetlen ember, akire szüksége van, bár vannak profibb gyermekápolók. Az inkubátorban Julcsi lányom, dudorászom neki az üvegen keresztül, őrt állok, mint mesékben, tekintetemmel megtartom, tekintetemet ő tartja meg,

Nagyanyám vég nélkül és szó nélkül tudott táplálni másokat, ez volt az élete. Apró, tömzsi asszonyka hófehér hajjal. Nejlonotthonkáit maga varrta, kiskertjét maga gyomlálta, soha el nem apadó befőttjeit, savanyúságait maga tette el. Ha csak élete kábé hatvan aktív éve alatt előállított húsleveseit összeöntenénk, vagyis évi kétszáz levessel és lábasonként öt liter folyadékkal számolnánk, végeredményül hatszáz hektoliternyi tápanyag jönne ki. 1961-ben, amikor nagyanyám aktív leves-előállítói karrierje delelőjén járt, a Szolnoki Néplap cikkének tanúsága szerint összesen ennyi liter mustra szerződtek egymással a Pest- és Szolnok-megyei Pincegazdasághoz tartozó termelők. Pár éve pont ennyi hamis bort foglaltak le és rendeltek vissza az élelmiszer-ellenőrök az Alföldön. A csehországi Budvar sörg

Edina azt mondta, majd ülünk a teraszon, és odajönnek az őzek, szinte beleisznak a kávénkba, elkunyerálják a zsemlénket, és hatalmas táguló szemünkkel delejesen belebámulnak a szemünkbe. És most itt ültünk a teraszon, és három törékeny őzgida óvakodott közelebb, kíváncsi léptekkel, épp csak bele nem ittak a kávénkba. Hatalmasra tágult szemükkel hátborzongatóan néztek ránk. Szinte megdermedtük, nem akartuk megtörni a pillanat teljességét. – Szentháromság! – súgta Edina mozdulatlan szájjal, mire mókásan hegyezni kezdték a fülüket. Ekkor kisujjam véletlenül hozzáért a kiskanálhoz, az megcsörrent, a gidák összerezzentek, és kényesen odébb ugrottak, majd nagyokat szökdelve eltűntek a bozótban, sokáig láttuk még, amint a farukon lévő fehér foltok ugrálnak az ágak között. Önkéntelenül átöleltük e

Mikor lettem író? Emlékszem, hogyan kezdődött. Úgy, hogy nem nézhettük a Starsky és Hutchot, sem a San Francisco utcáin-t, mert a krimikben sok az erőszak. Nevelésileg nem nézhettük. Korábban ugyanígy maradtam le a Sólyomszem című folytatásos jugoszláv örökzöldről. Még fekete-fehér volt a tévé, és a gyerekmatiné után Gojko Mitić, a legjobb jugó indián egy kenuban evezett iszonyú átható tekintettel. De tényleg, az acélt is átolvasztotta volna. Izgultam és borzongtam meg minden. Aztán bejött anyám, egy szürke villanás a képernyőn, és kikapcsolta az indiánt. Anyám erősebb volt, mint Sólyomszem. Mert Sólyomszem sose tudta volna kikapcsolni anyámat. No de vissza a krimikhez! Mivel nem nézhettem, sose tudtam, miről szólt a tegnapi krimi. Akkoriban még csak egyetlen tévécsatorna volt, és mindenki

Megvolt mindenünk, az omladozó falú lakás, melynek vécécsészéjében télen finoman befagyott a víz, ahol esős időben a csengő magától is megszólalt, ahol a bojlert minden vízmelegítéskor kékes vulkáni lángnyelvek nyaldosták, ahol a falak diszkréten süllyedtek, a konyha kövezete megrogyott, remekül gurult rajta az üveggolyó. Tiszta romantika… Az otthonteremtést támogatták: lomtalanított bútoraink, földre tett matracunk, bordóra festetett, kinyúlt függönyeink és a fillérekért vett, koporsóforma, idomtalan barokk tálaló! Nem voltunk nagyon eleresztve, míg Simon fiunk kisbaba volt, mi, egyetemista szülők, csak neki vettünk egy-egy csirkemellet, hogy jusson neki hús, és a lehámozott csontból levest főztünk diadallal. Más nem nagyon kerülhetett bele, mint a puszta diadal, de hát lazacból, gorgonzo

Törékeny lány, ijedt szemöldökű, libegő léptű, félhosszú hajú, szíjon harangozó táskájú. Tizenhét évesen anya volt, bár nem tudott róla. Nem mintha titokban máris megsokasodott volna benne az élet, dehogy! Két év múlva lett csak várandós, addig romantikus sétákat tettünk villamossínek mentén, suhogó, derékmagas fű közt, beleakadva itt is, ott is a városképbe. Duna irdatlan vízbálnái, kapaszkodtunk buszon-villamoson, egymás karjába, tekintetébe. Ki voltunk? Senki, bárki... Lesz egyszer saját zugunk, néven nevezhető négyzetméterünk, gázóránk, vízóránk, villanyóránk? Aligha hittük. Összeesküvő, titkosügynök minden szerelmes, létfontosságú küldetésben tevékenykedik, melyre a buta világ ügyet se vet. Az a lány évmilliók óta terhes volt, csak nem tudott róla, az idő alagútjában csupasz testek pö

Egy ízben külföldről jöttem haza, és szenvedélyesen imádkoztam apámért, nagyapámért, azért, hogy amit gátlásosságból nem tudtunk elmondani egymásnak idelenn, az nyilvánvalóvá válhasson az Isten trónjánál egyetlen nagy, csontok és hús nélküli, mezítlen ölelkezésben, félreértések, sebzettségek, gátlások nélkül. Pesti utcákon autóztam, hirtelen erősen felidéződött bennem apai nagyapámék sashalmi házának környéke. Régen eladtuk már azt a házat, ugyan mit remélhetek tőle? Idegen tér, idegen terep. Mégis gyerekkorom díszletei, forró nyarak, biciklizések, a padláson feltáruló, régi Film-Színház-Muzsikák, bennük bűvös színésznő-idomok... A késztetés erősebb volt az értelemnél. Ha negyedóránál nem hosszabb kitérő, akkor odagurulok. A GPS húsz percnyi utat jósolt, belevágtam. A kocsiból kiszállva fe

Házasságunk első tíz éve alatt öt gyermekünk született, átlag kétévente, ami remek szintidő. Diktálták is a megfelelő tempót, feleségemmel összeszokott párosként adogattunk és fogadtuk a szervát, pelenkázás, mosogatás, öltözetés, lecke, uzsonna, miegyéb, pörgött a futószalag. A srácok jó kis csapatként bandáztak, hungarocell táblára lövöldöztek a pincében a fiam alkotta íjjal. Vagy a nagy műanyag szőlőskádban forogtak körbe-körbe, Simon volt az erőgép, tolta maga előtt a lányokat, sikítozás, napfény-áradás, vízfröcsögés kíséretében. Vagy ész nélkül száguldoztak a nem túl tágas nappaliban biciklivel, műanyag kismotorral. Vagy süteményt gyúrtak, formáztak, szaggattak, sütöttek gigászi lisztfelhőben. Vagy gyorsasági versenyt rendeztek a kertben fellelhető éti csigáknak, és bosszankodtak, ha e