Írások

A magyar nyelv vadonatúj felhasználói, a gyerekek hatalmasakat alakítanak! Ahogy egy gyerek elképzeli, megismeri, alakítja a világot, az valami őrületes! A Tenkes kapitánya neki a "hentes kapitánya", hiszen mást sem csinál, mint a labancok húsát szabdalja! A kölkök ámuló tekintete számára a házak "fel vannak bálványozva", és tényleg, egy ilyen becsomagolt épület nagy, otromba bálvány! A kórházban pedig meggyógyítják a beteg hordókat, hiszen különben nem lenne kiírva az ajtóra: BETEGHORDÓK! Valamelyik magyar suliba járt egy fülöp-szigeteki fiú, alighanem diplomatacsemete, aki már egész jól beszélte nyelvünket, ha nem is értett minden árnyalatot. Az uszodában első alkalommal megkérdezi a tanár: "lépjen elő, aki nem tud leúszni ötven métert". A fiú szégyenszemre, rettentő zavarban, egyedül je

A magyar ember összetalálkozott egy hazánkban élő, rokonszenves, filmszínész-kinézetű amerikai ismerősével. A magyar ember izzadt volt és megviselt, ritkuló haja csapzottan tapadt koponyájára, úgy érezte, a végét járja. Vagyis igazi magyaros, világvégi hangulat uralkodott el rajta, már csak ezért is bosszantotta, hogy ez a derék jenki nemcsak magasabb, fiatalosabb, jól ápoltabb, mint ő, hanem még valami megfoghatatlan, férfiasan határozott parfümillat is árad belőle, ruháját pedig mintha most vasalták volna, pedig alighanem éppoly nehéz munkanapon van túl, mint magyar barátja. A magyar emberen sötét gyanú uralkodott el: ez a kisimult gazember, ez a tengerentúlról importált kófic, ez netán szabadságon van most, az év kellős közepén, és vígan sétafikál, miközben mások belegebednek a családfe

Béla bá beírta az üzenőmbe, kedves asszonyom, az ön fia tiszteletlenül beszélt oktatójával, ezért megintem, mondjuk tényleg megintett, olyan erős intő volt, hogy beestem a padba, aztán meg kiestem belőle. A tiszteletlenség nem igaz, a legnagyobb tisztelettel mondtam, hogy a Béla bá egy dagadt állat, ki ne tisztelné, amikor száz kiló, a jobb keze meg legendásan erős. Kicsit túl hangosan mondtam, visszhangzott a teremben, mert csend lett hirtelen, angyal szállt el felettünk, ahogy a nagyi szokta suttogni. Száz kilós angyal, félelmetes jobb kézzel. Béla bá azt akarta, hogy ismételjem meg, és mérges lett, amikor tényleg megismételtem, hogy Béla bá egy dagadt állat, és megtapasztaltam, hogy Béla bá bal keze sem ügyetlen azért. Ha nem ismétlem meg, akkor azért lett volna mérges, mert nem fogadta

Figyelj, barnahajú lány, láttalak a hetes buszon, az anyukáddal voltál, vagyis nem tudom, hogy az anyukád volt-e, de szerintem igen, mert az ő szeme és a te szemed, szóval a szemetek, de nem a földön lévő szemét, az nem érdekelt, kivéve az a zsepi, ami kiesett a zsebedből, mikor leszálltatok. Nagyon édes volt a lila sapid, csak annyira húztad a fejedbe, hogy kilátszottak a tincseid, nagyon menő volt az egész, ha nem láthatlak többé, talán belehalok a szerelme, egészen biztosan belehalok a barnaszemű, barnahajú lány utáni vágyakozásba, mert kék az ég és zöld a fű, és piros a nap, hogyha fűbe harap. Kérem a tisztelt utazóközönséget, hogy tanúsítsák a szerelmemet! Uram, maga, ott, a szakállas úr, igen, legyen szíves közelebb jönni! és a szemüveges hölgy is, ide, ide, életbevágó! az idős asszo

Kezdettől mulattatott, hogy Edit kizárólag természetes kozmetikumokat használ bőrápoláshoz és sminkeléshez. Mintha így bármilyen észlelhető léptékben hatással lehetne a globális folyamatokra… Fejet hajtottam szent női naivitása előtt, annál is inkább, mert szemtelenül jól állt neki! Férfiember bölcsen teszi, ha kényes kérdésekben nem nyilvánít véleményt, én pedig megtanultam lakatot tenni a számra. Állatokon tesztelve? Soha, drágám! Vegykonyhában kikeverve! Majd, ha fagy! Bólogatni, meglapulni, nem rossz taktika. A nők ilyen kérdésekben nem érdemi választ várnak el, hanem gyengéd helyeslést. Ráadásul, minthogy szépészeti tekintetben rettentő tájékozatlan voltam, egy új világ nyílt meg ámuló tekintetem előtt. Sose hittem volna, hogy a gondosan ellenőrzött biogazdaságokban előállított, hid

Hát mert milyen egy átlagos nap? Kiömlik a kávé az ülésre, elviselhetetlenül vakít a nap, koszos a napszemüveg, fél kézzel törölgetem az ingem aljába, a másikkal próbálom toszogatni a kormányt. Az lesz a vége, belecsókolok valamelyik majomba, dudálnak a zombik, visszadudálok, és mindet elküldöm a véres, turhás öreganyjába, ez jólesik, egy kicsit lenyugszom. A napszemüveg cseppesebb, szöszösebb, mint a törölgetés előtt, mindegy, felküldöm az orrnyeregre, hadd legyen jó dolga, koszon és maszaton át látom a világot, ez az én kis világom. A napszi legalább agresszívé teszi a bamba képemet, mindig szerettem volna vadállat-pofát, olyat, hogy akire csúnyán bámulok, összecsurizza magát, akire meg ránevetek vicsorogva, azt elöntse a hála, amiért nem ütöm ki, csak csöppet lefejelem. Most állandóan a

A magyar ember szerény, mint az ibolya, mert az ősi kollektív bölcsesség azt tanítja, így majd sötétben is elárulja az illata. A magyar ember nem azért szerény, mert ez nála jellemvonás, hanem mert nemzedékeken keresztül erre tanították, igaz, maga sem tudja, mire jó a szüntelen szerénykedés. Magyarországon már vendégségbe is csak sorozatos, kölcsönös szerénykedés kíséretében lehet megérkezni. – Sziasztok, akkor leveszem a cipőm! – De ne vedd le! – De leveszem! – Ó, ugyan, felesleges levenni. – De leveszem! – Mi se vesszük le soha, cipőben járunk idehaza, sőt, bakancsban, gumicsizmában, melyről csak úgy röpdösnek a sárkoloncok szerteszét. Mi ezt direkt szeretjük. – De én akkor is leveszem! – Ó, ugyan, nincs itt akkora tisztaság! – De hiszen ragyog a parkett, és vágni lehet a Domestos-illat

A magyar ember a távolsági buszon együtt utazott Hacsekkel és Sajóval, két melósküllemű nyugdíjassal, akik rém elégedetlenek voltak a világgal, és ezt kellő hangerővel igyekeztek a tisztelt utazóközönség tudomására hozni. Eredeti pofák, egyikük Kolumbusz tojását találta fel (esetleg Kolumbusz tojásait), a másik pedig alighanem az atomhajtású tengeralattjárót. – Te, az a baja az embereknek, hogy leszoktatták őket a gondolkozásról. Nekem annó volt egy Pannónia motorom… – Az volt aztán a járgány! – De bizony ám, ezek a mostaniak, a Nagaszaki meg a többi, a nyomába sem érnek. Hát, kérlek szépen, egy napon lerobbanok az út mentén, látom, besült a dugattyú. Na, fogok egy kis drótot, keresek egy vasdarabot, előkapom a precíziós ipari esztergámat meg a hegesztőpálcát az oxigénpalackkal, és így t

Kicsi koromban a játszótéren lelökdöstem a kis koszosokat a mászókáról, mert az az ÉN váram volt, de rettentően leszidtak, a mászóka ugyanis KÖZÖS, ami azt jelenti, nem az ENYÉM. Óvodában leszidták Zolikát, mert nem engedett egy kört se motorozni, pedig a motor nem az övé, hanem KÖZÖS, vagyis az ENYÉM is. Mikor megettem az uzsonnámat, és beleharaptam a Zolikáéba, aki tök lassan pöszmögött vele, kaptam a pofámra, nem értettem, hiszen az uzsonnát KÖZÖSEN kapjuk, tehát elvileg az ENYÉM is. Mikor az Öcskös megszületett, nekem tilos volt szopizni Anyukából, pedig a mi KÖZÖS Anyukánkról van szó, a játékaim közül meg bezzeg rögtön KÖZÖS lett az, amire csak a kis disznó szemet vetett. Arról nem is beszélve, hogy mikor a KÖZÖS szobámban lelöktem őt az ÉN saját ágyamról, nagyon kikaptam, ugyanúgy, m

Megmutatok mindent, kicsim, ugye, érzed, milyen lakkozott, sima felülete van a diólevélnek? Ha erősen megdörzsölöd, mint egy csodalámpát, ujjadba ivódik savas illata, elkábít. Behunyt szemmel érzed a szirupban eltett zölddió roppanását fogad alatt, a nagyberki kertben álltak a diófák, voltak vagy harminc évesek, Ilonka néni könyörgött a szüleinek, ne ültessék oda, beárnyékolják faluszerte híres virágoskertjét, de az öregek hajthatatlanok. S mikor ősszel lehullottak azok a nagy, zörgő levelek, kétnaponta kellett sepreni az utcát azzal a rozoga szívével. Persze nem a szívével, hanem seprűvel, de nem a seprű akart kiugrani a helyéből, hanem a szíve. A szülők meghaltak, sorra eltünedeztek az állatok az udvarról, először a tehenek, nehéz volt fejni, olcsóbb is a tej a boltban, aztán a disznók,

Nagyapa nem átabotában lottózott, mint a sok buta parasztja, hanem saját szisztéma szerint, nemhiába öntudatos gyári munkás. Hunyorogva ballagdált végig a kerítés mellett, szerelmesen megszorongatott minden egyes vaselemet. Tengeri kagylókat formáztak a vasidomok, Nagyapa sosem járt a tengernél, de a tenger eljött hozzá, lemezből negatívban kiharapott vízi kütyük formájában. Futószalagról leesett áru, három pár Javszer-bakancsért cserélte, a keretet ő hegesztette, ilyen kerítése a párttitkárnak sincsen. Tucat munkáskesztyűért piszkosszürke festéket is szerzett az egyik utcabelitől. Megcsinálták az ősközösségi csereberére épülő társadalmat, mint a parancsolat. Nagyapa kerítés menti sétája nem volt plátói természetű. A vasakat persze azért is fogdosta, hogy megbizonyosodjék, milyen pompásan

Európa egyetlen homorú fővárosa, ez járt a fejemben, mikor a női mosdó tükrébe néztem, tudjátok, van ilyen, hogy az ember fülében az éppen utoljára hallott mondat legutolsó része zümmög elhessenthetetlenül, apró, ártalmatlan, de idegesítő rovar, annyira azért nem zavaró, hogy vegyem a fáradságot, és megpróbáljam elkergetni. Ahhoz képest, hogy társasutazás, nem panaszkodhatom. Nincsenek nagy igényeim, akit a többiek a kelleténél jobban idegesítenek, ne üljön buszra ötven emberszabásúval. Mi tagadás, összegyűltek a legidegesítőbb típusok. Itt a nyugdíjas könyvelő nadrágtartóval, Jávor Pál-bajusszal, minden évszámra rákérdez, és a válasz hallatán ciccegve csóválja a fejét, jegyzetel a noteszába, naná, hogy a város kazamatarendszere nem lehet negyvenezer négyzetméter alapterületű, és a templom