Írások

Engedd át szemhéjadat a felforrósító őszi napnak, engedd át hajadat a birizgáló, könnyű szellőnek. Lehet, hogy a szemhéjad mögött tombol a reménytelenség, hogy kegyetlen élősködők emésztenek kívül-belül, lehet, hogy nincs nyugodalmad, lehet, hogy se éjjeled, se nappalod, lehet, hogy aggodalmadban le sem tudod hunyni a szemedet. Most mégis hunyd le a szemed! Lépj át a múltkor-is-az-történtből és a mi-lesz-ha-majd-ból az itt-és-mostba. Vágd el a múlthoz és a jövőhöz pányvázó köteleket, és pihenj meg bennem. Ringatózz, mert megérdemled. Nem azért érdemled meg, mert csodás teljesítmény áll mögötted, mert soha senkinek nem ártottál, mégis mindenki téged bánt, pedig te vagy a világ közepe és célja. Nem. Hanem azért érdemled meg, mert magamból szültelek téged a hajnali csillag előtt, mert rajtad

Ki vagy nekem, én édes Istenem? 1. Akácillat, melytől perc alatt berúgok. 2. Felhőből leömlő tejcsík, mintha égi tehenet fejnének. 3. Szó, mely végigéget, újjáteremt, akár télen forró tea. 4. Ujjbegyemen vércsepp képlékeny gömbje. 5. Bumerángokként surrogó gondolataim kavargása. 6. Lélegzetvételemben lüktető szüntelen élet. 7. Jelenlét élessége, kiszorított helyem a térben. 8. Lábnyomba települt vízben fickándozó ebihal. 9. Fejem felett csillagpitykékkel kivarrott gúnya. 10. Szél gyengéd keze, ahogy lombba beletúr. 11. Ínyemen a borzongás, ahogy saját almánkba harapok. 12. Tökéletesre formatervezett gyerekkéz párnái, redői. 13. Nagyanyám lakásának öregillata, érzem, bár se nagyanyám, se lakás. 14. Esőcsatornából hordóba csobogó víz brummogása. 15. Tengervíz, mely kimarja nyelvemet, szememe

És most mindenki képzeljen maga elé egy másik magyart! Egy olyan ismerősét, akit ki nem állhat. Megvan? Lehet olyan, aki beszólt, aki gonoszat tett, az örökséget elhappolta, a szerelembe belepiszkított, a munkahelyen megalázott. Oké? Itt áll előttünk? Most pedig kívánjunk az életére őszinte szívvel sokszoros áldást, teljék öröme családjában, legyen mindig mindenre pénze, élvezze a munkáját, tudjon kikapcsolódni, legyen szép autója, nagy háza, minden nap járjon örömmel a Jóisten ege alatt. Megvan? Hogy nem volt valami őszinte? Nem baj, megjön idővel az is. Csináltam, tudom. Volt olyan ellenségem, akivel találkoztam, és őszintén rávigyorogtam, ő meg úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Ja, mert én vele nagyon jó viszonyban voltam, naponta áldottam őt. Ő meg nem is gondolt rám, vagy csak vis

– Tudod mit, kígyó? Elmész te az anyádba! – mondta Éva, és egy kővel péppé verte a hazug csúszómászó fejét. – Rohadtul idegesít ez a kis stréber! Adj lelki békét, Uram, hogy ne csapjam agyon! – szólt Káin, és Isten kedvét lelte az idősebb fiú áldozatának füstjében. – Engedj minket szabadon, ó, hatalmas fáraó! – kérlelte Mózes, és a jószívű uralkodó egy szóra felszabadította őket, még a tizenharmadik havi nyugdíjat is utalta. – Figyelj, Sámson, nincs nekem fodrászi képesítésem, nem zavar, ha bokáig növeszted is a sörényedet – mosolygott szerelmesen Delila. Dávid fejbe parittyázta Góliátot öt eperszemmel, az óriás befalta az egészet, csupa piros ragacs lett, aztán elnevették magukat, lepacsiztak, és a filiszteusok serege szépen hazavonult. – Oké, Uram, megyek ám Ninivébe, csak hadd egyek elő

Még mindig szoknom kell,  hogy jó vagyok, ahogy vagyok,  senki se nézi vizsla szemmel, helytelenítőleg, mit csinálok. Aki nézi, csupán szeretettel, biztatással, örömmel nézi, gyönyörködve abban, aki vagyok.  Még mindig szoknom kell,  hogy nem szorulok magyarázkodásra,  hogy nem kérik számon,  már megint édességet ettem-e, átmentem-e piroson, felöltöztem-e melegen, elvégeztem-e minden munkát, kitöltöttem-e a nyilatkozatokat, méltó vagyok-e a létezésre.  Még mindig szoknom kell,  hogy nem nevet ki senki,  ha nem használom elég ügyesen a vietnámiban az evőpálcikát. Voltaképp a kutyát sem érdekli,  hogyan használom a vietnámiban az evőpálcikát,  de ha az egész világ azon röhögne is,  hogy hát én meg hogyan használom a vietnámiban

Tegnap négy buszvezető  értem adta az életét, legalábbis azt a körülbelül  egy órát mindenképp odaadták nekem és a többi utasnak, ami összességében ahhoz kellett, hogy a célunkig elszállítsanak. Életét adta értem hat metróvezető is, ja, nem, a metrók önvezetők már, csak a metrógyári munkások  adták nekem fiatal életükből  a futószalag mellett töltött  órák egy részét, amíg éppen  azt a kocsit állították elő, amibe én szálltam be. Ha hanyagul munkálkodnak, akkor a száguldó metró szétesik, és alighanem a halált adják nekünk életadás helyett. Reggel a kávétermesztők adták nekem az illatos babszemek  gondozására fordított perceiket.  Meg a gyógyszerészek és az orvosok azt a maroknyi pirulát, amit szívrohamom óta szednem kell, máskülönben nem maradok élet

Isten leírhatatlan neve, amit mégis megsúg az embernek: VGYK, K VGYK. Ő az élet, a létezés, a létező, a LTZ. Kimondhatatlanul mondogatható. Sőt, ő az, aki nem csupán magában van, hanem jelenlévővé teszi magát az én kedvemért, az én két szép szememért. Nem csak egyszerűen, önmagában JLNLV, hanem számomra jelenlévő, előttem megnyilvánuló, engem a jelenlétébe beleölelő, vagyis velemlévő Isten, VLMLV STN. Milyen érdekes, hogy a konkurrens cég is előszeretettel lopja ezt a hangcsoportot, legalábbis magyarul: hogy az STN mit jelent nekem, Istent vagy Sátánt, arról én döntök csak, senki más. A Velemlévő ennyire kiszolgáltatja magát, választhatom helyette a rohadás fejedelmét, a halál királyát, a dögletes uralkodót. Vagyis Isten neve minden csipkebokorban, minden frigyládában, minden templomban va

A korabeli zsinagógákba még a római hatalom sem törhetett be fegyveres erővel, csak a karddal felszerelkezett templomi őrség tartóztathatott le bárkit. Na most, mikor Jézus már kihúzta a gyufát, és az egyházi hatalom kezdte őt rossz szemmel nézni, kiküldtek pár hatósági embert, fogják el őt a zsinagóga kellős közepén, fényes nappal. Ők meg szépen szóltak neki: gyerünk, öcsém, le vagy tartóztatva, semmi feltűnés, menni kell. Ja, nem. Meg van írva, hogy az őrök visszatértek dolguk végezetlen, és indoklásként annyit bírtak mondani, hogy nem tudták az illetőt letartóztatni, mert ember még soha nem beszélt, úgy, ahogy ő. Mi van? Képzeljük el Kovács II. József törzsőrmestert és beosztottját, amint visszatérnek az őrsre, és jelentik, sajnos a jelzett személyt nem fogták el, mert úgy beszélt, hogy

Haldoklott az idős orosz szerzetes, akit koholt vádak alapján szigorított kényszermunkatáborba zártak, ahonnan robusztus, kegyetlen emberek is csak ritkán kerültek ki élve. Lázas önkívületében Isten angyala végigvezette őt a láger barakkjain, és ő csodálkozva vette észre, hogy e földi pokol kellős közepén mennyi apróbb-nagyobb jóság van az emberekben, titokban mennyien próbálnak segíteni a más baján, legalább egy kicsit igazságosak lenni az igazságtalanság közepette, emberségesnek maradni az embertelenségben. Erről eddig fogalma sem volt. Arszenyij atya elszégyellte a magát, mert addig is konokul segített, dolgozott másokért, de akaratlanul maga körül forgott, azt hitte, egyes-egyedül ő cselekszik igaz ember módjára, nem vette észre, hogy egy láthatatlan hadsereg katonája, és arra kapott m

Nem fogok megtanulni korcsolyázni, párszor próbáltam, de suta vagyok és türelmetlen, semmi kedvem egy új közegben való eligazodáshoz, billegéshez, idétlenkedéshez. Különben is elég lehunynom a szemem, és máris érzem a sivító szelet az arcomon, hallom a korcsolya karistolását a jégen, fejben piruettezek, suhanok hibátlanul. Nem fogok bungee jumpingolni, a falmászást se próbálom ki, semmi szédítő sportot, mondják, persze, a tériszonyom elmúlik, ha erőltetem a dolgot, de teljesen jól megvagyok talajszinten, felhőtorlódásnál, lombok nyúlánk füstjénél vagyis idelentről kiválóan megfigyelhető égi jelenségeknél nagyobb ámulat nincs, nem is kell nekem. Jól megvagyunk idelenn kettecskén, én és a tériszonyom. Nem fogok delfinként fesztelenül lubickolni, sem hatalmas fejeseket ugrálni magas trambulin

Mások tekintetének tüze eléget. Éget szégyennel. Éget önmardosással. Elég jó vagyok-e? Hozom-e a szintet? Túl sok lesz a kraft! Vagy túl kevés? Megfelelek az elvárásoknak? Milyen kivetnivalót találnak bennem már megint? Mert hogy találni fognak, az fix, rám néznek, összecsapják a kezüket, és már sorolják is. Hajjaj, hát ez a gyerek fegyelmezetlen! Volnának képességei, na de ilyen pocsék szorgalommal! Ha belelkesedik, jól nyargal, na de kitartás, az már nincsen benne! Persze vannak jó ötletei (hát még rosszak!), na de egyikről a másikra ugrándozik, állhatatosságnak hírét se hallotta! Ide-oda cikázik, mint egy eszelős, na de szép csendesen leereszkedni a mélybe, összpontosítani, az sose fog menni neki, én mondom! Szörfösnek még csak ellocspocsol, na de a mélybúvárkodás már más tészta! Ezért

Elmúlik a gyerekkor, és elmúlik a fogfájás, elmúlik a szerelem, és elmúlik a fiatalság, elmúlik a kamaszpanasz, és elmúlik a pattanás. Elmúlik e világ hiúsága, és elmúlik e világ dicsősége. Elmúlik a római birodalom, és elmúlik a drogkartellek világuralma. Elmúlik a kolerajárvány és elmúlik minden idétlen frizuradivat. Elmúlik a bántalmak emléke, csak a hegek maradnak érzékenyek, fel-felszisszenünk, elmúlik a majálisok önkívületig való részeg és izzadt táncolása. Elmúlik éjfél, és vele egy kimondhatatlanul hosszúnak tűnő nap, elmúlik negyven év munkaviszony, és eljön a nyugdíj. Elmúlik a bejáratott cipő szorítása, és elmállik a cipő, mely új korában még szorított. Elmúlik a nyár izzó hősége, hogy jöhessen a szutykos ősz, és elmúlik a tavalyi hó, aztán lehet, hogy idei hó már nem is lesz. E