Írások

A kislány folyton belekotyogott a szertartásba, ráadásul hangosan. Kérdései olyan fürgén futkorásztak, mint egy-egy kismókus. Pisszegéssel néha csendre lehetett inteni, de aztán mindig fokozatosan felhangosodott a hangja. Szavai többnyire az egész templomban visszhangzottak. – Figyelj, nem te vagy az apukám? – Ezt a bácsit hogy hívják? – Figyelj te szereted a pálinkát? Meg bírsz inni egy egész üveggel? – Most ki sír, felnőtt vagy gyerek? Miért sír? Megverte valaki? Nem te verted meg? – Figyelj, ugye te vagy az apukám? – Az a néni miért ásít? Nem aludt az éjszaka? Mit csinált helyette? Kínos helyzetbe hozott ezekkel a megjegyzésekkel, fejek forogtak a padsorokban, egy száraz kis öregasszony, akinek arca olyan ráncos volt, mint egy szövet, amelyet marokra fogtak, fenyegetőleg intett felénk a

Késve érkeztem a munkába, kicsit elsöröztük az időt a fiúkkal, mindegy, lazítani azért csak lehet néha, kötelezettségeim vannak ugyan, de szegről-végről független, felnőtt ember volnék, vagy mi! Épp ment az értekezlet, a főnököm nagyban előadta magát, ilyenkor persze ő a menő, és jártatja a száját, de ha felelnie kell majd a nagyokosok előtt, egyből összemegy az önbizalma. Nem tudtam pontosan, miről van szó, de nem is érdekelt, közbevágtam, szigorúan rákérdeztem, hogy felkészült-e rendesen vagy csak a száját jártatja, mire elvörösödött, és dadogni kezdett, napnál világosabb, hogy megint nekem van igazam, blöff az egész. Belefogtam hát egy kiselőadásba, miszerint ha így folytatja, és nem teszi rendesen a dolgát, az egész vállalat csődbe megy, ő is mehet utcát söpörni, és akkor, ott, az utca

Elmesélem legérdekes napomat, nem mehettem óvodába, mert lázadásom volt, nehogy elkapjanak a többiek. Ettem betegség ellen lázadási kekszet, tudom, hogy házastársi keksz valójában, de kicsi koromból így szoktam meg. Anyának kellett menni a kőnyelő-irodába, nem szokott fájni a hasa, pedig nyelik azt a sok követ. Ezért leszállunk a Lekvár ligetnél, sajnos nem mentünk a Bolha Lujza térig, sem a Meselényi utcáig. Nagypapi boltja egy trafik, ő vigyázott ma rám. Mikor meglátott, kérdezte, kisöreg, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, mondd csak? Mondtam, lakatot, ha nincs ott olyan. Anya elfutott, én meg ittam nagymami-féle bodzaszőrt, de szőr nem volt benne. Anya otthagyta az ágypedet, de a boltban nincs is ágy, ahova lefeküdjek nézegetni. Viszont a plafonon forog a szempillátor, hunyorga

Volt egy magyar tanárnő. Pontosabban egy némettanárnő. Szóval egy magyar nő, aki nem német. Csak németet tanít. Volt egy német barátnője. Aki német és tanárnő. De nem némettanárnő. Szóval volt egy magyar nő meg egy német nő. Két tanárnő. Csak ez így túl egyszerűen hangzana. A német nő meghívta a magyart világot látni. A magyar hölgy ment is. Repülőre ült, de fapadosra. Olcsó repülőnek híg a leve, nem adnak ingyen enni. Magyar ember nem vesz pénzért kaját a levegőben. Ez ősi alapelv. Az alkotmányban is benne van. Majd még mit nem! A Maléven nem kellett fizetni érte! Most sem kell, mert már nincs Malév. Megérkezik a magyar nő Kölnbe, szeme kopog az éhségtől. A német nő fogadja: – Azt találtam ki, hogy hazamegyünk hozzánk, bekapunk egy falatot, majd városnézés. Jó lesz így? A magyar nő nagyot

Ha édesapám nem hagyja abba a cselgáncsozást az egyetem miatt, vagy ha az egyesület vezetői nem kötik olyan rendíthetetlenül az ebet a karóhoz, mondván, igazi sportember nem játssza az agyát, nem tömi a fejét felesleges tudománnyal, ha maga apám nem sértődik meg ezen, és ha nem szippantja be a tatami világánál izgalmasabbnak tűnő egyetemi közeg, akkor talán felnőttként is megnyeri a bajnokságot a súlycsoportjában, és kijut a berlini Európa-bajnokságra, és felszáll arra a gépre, mely a magyar dzsúdó sporttörténeti tragédiája felé süvített a szépreményű csapattal, ugyanis a hatvan kilótól plusz kilencvenöt kilóig a sportág legjobbjait, plusz tartalékokat, plusz edzőket, plusz sportorvost, plusz gyúrót, plusz stábot fedélzetén szállító masina lezuhant, senki nem maradt élve, súlycsoporttól fü

– De édes a kicsi! Kisfiú? Kislány? Igeen? Na mondd meg szépen az anyunak, hogy máskor ne ilyen csúnya fiús ruhákat adjon rád, nem illenek a barna meg a szürke színek egy ilyen kis törékeny angyalkához, mert aztán azt se tudják a nénik, fiúcska vagy lányocska vagy, bizooony! – Júj, hát ez a baba éhes, ide hallom, ahogy korog a kis pocikája, egyem a szívét, hát szólj anyunak szépen, adjon hamipapit az ő kicsikéjének, ne legyen ilyen rossz anyuka, hogy meghalsz itt az éhségtől, ő meg csak mobilozik azokkal a festett körmöcskéivel, mindjárt adok én neked savanyúcukrot, mindjárt segít a néni, hogyhogy nem lehet neki, pont ettől lesz baja, mi? – Ejnye, mért sírsz, angyalom, nem kell sírni, nem szabad sírni, a sírás csúnya dolog, fujj, fujj, mindenki nézi mérgesen, hogy ugyanbiza ki ez a kislány

Beülök a vendéglőbe, kényelmesen letelepszem a kockás abroszos asztalhoz. Még nem tudom, mit fogok enni, de bízom szerencsecsillagomban. Olvasni kezdem az étlapot, ám orrcimpám egyszeriben megremeg, vadat szimatolok. Szatyromból óvatosan előhalászom rövidcsövű puskámat, némán lekushadok az asztal mögé, lőállásba helyezkedem. Valóban, a járókelők között gyanútlanul bóklászva, idegesen horkantgatva feltűnik egy szarvas. Pompás egyed, agancsa ágbogait saccolgatom, a legszebb férfikorban jár, látványos trófea lesz belőle. Hosszan célzok, megvárom, míg a babakocsis anyuka és a kézen fogva andalgó szerelmespár eltűnik a képből, és meghúzom a ravaszt. Remek lövés, szorongatom lelkendezve képzeletben saját kezem, az állat lába megroggyan, szeme ködösödik, a gyönyörű hím végül feldől, akár egy zsák

Barátaimnak rendszeresen mutogatok fotókat a nagymamámról. Mióta nálam él, naphosszat gyönyörködöm a kis bolondériáiban, és állandóan őt fényképezem, minden lehetséges szögből és helyzetben, aztán képes vagyok fűnek-fának elbüszkélkedni a képekkel. Tudom, hogy gyerekes dolog, tudom, hogy a hátam mögött megmosolyognak érte, de egyszerűen nem bírom megállni. Nézd csak, milyen vicces: nagyi, ahogy eszik, teljesen összemaszatolja magát, csupa kakaó a ruhája, vastag sugárban kiköpi a padlóra a paradicsomlevest. Mióta rájött, hogy kell ezt csinálni, nem lehet leállítani. Hát nem aranyos? Még az is édes, ahogy fenekestül felforgatja a lakást valami régi papírok után. Nem győzzük csinálni utána a rendet, amilyen szeleburdi! Ez itt nagyi a fürdőkádban, berottyantott a pelusba, úgyhogy le kellett fü

Akimajom neve akkor változott Kakimajomra, ha tisztába kellett tenni. Két fényes üvegszeme volt, nagyon tudott nézni. Egyik szeme meglazult, csüngött, fityegett, Anya észrevette, mondta, hű, megvarrja. Hű, nem varrta meg, csak mindig mondta a hűmegvarrást, de a hűből sosem lett namostmegvarrom. Anyának csomó dolga volt, szerkesztőség, korrektúra, kézirat, telefonok. Plusz gyereketetés, gyerekruházás, gyereksétáltatás, ez miattam történt, mindig éppen meg akarta varrni, aztán éppen nem varrta meg. Nem bántam, tetszett a fityegés, pöckölgethettem a csüngő, villogó szemet. Van csüngőhasú disznó. Lehet csüngőszemű makimajom is. Jó volt a kocsányon lógó szemet szopogatni, igencsak szopogatnivaló szem volt az, jó hűvös, ahogy szájba vette az embergyerek, szinte savanyúcukorka. Olyat nem lehetett

A zenész megírt egy dalt, lelakkozta, és kitette száradni a nyári kertbe. Mikor este hazaért, szemügyre vette a munkadarabot, látta, hogy a vékony, hártyaszerű bevonatba beleragadt egy pitypangpihe, némi pernye a szomszéd tábortüzéből, egy még vonagló kis rovar és egy ismeretlen női hang kéjes sikoltozása. Még közelebb hajolva megtudta lábméretét annak az ötvennyolc éves láposhartyáni asszonynak, aki a kútra indult vízért, és mindeközben nem akadályozta meg az ubangi kormány ellen lázadó kibangu martalócok invázióját a földgolyó túlsó felén, sem az ubangi kormány által a kibangu martalócok rovására elkövetett tömegmészárlást. Látott egy kisgyereket, aki majdnem belefulladt a békalencsés patakba, ám a tanító úr épp arra járt, és kihúzta, majd megkérdezte a nevét, mire az kifulladva azt sutt

Rendes magyar ember nem beszél külföldiül! Most komolyan: szilvuplé, sprehenzi, obladi-oblada! Normálisak ezek? Egy ötéves gyerek folyékonyan nyomja a magyart, ők meg azzal jönnek, hogy nehéz nyelv, nem lehet megtanulni. Inkább az összes többit nem lehet, és még hülyén is hangzanak. Amikor aztán kimentünk Olaszba, kiderült, hogy a rendes olasz ember is ilyesmit gondol, pedig annak semmi értelme, hogy doppió meg mákina meg perbakkó. Azok a csávók csesztek majomkodni, hogy hávarjú meg háumaccs meg tenkjúfordömjúzik. Tolták olaszul, aztán érted, nem érted, így jártál. Mondjuk azért vicces, az utcán bárkire mondhatod, hogy ezt a hülye hajat, nézd már, milyen bandzsi az ürge, ennek meg olyan a melle, hogy talicskán tolhatná. És röhögünk, nekik meg fingjuk sincs, mi a gurítás. Egyszer ráfaragtam

A macska felmászott a fára, stop, háború kitört, stop, mamácska beleesett a cefréshordóba, stop, a disznó lerágta a szomszéd Jucuska kezét, stop, a baracktermés kiválónak ígérkezik, stop, kilencven pengőnél többet ne adj a lóért, stop, lánya kezét tisztelettel megkérném, stop, pert elveszítettük, ház dobra kerül, stop, vizsgáim kiválóan sikerültek, stop, Mariska teherbe esett, küldj pénzt, stop, szódabikarbónát ne feledd, stop, az idő kiváló, a fürdőorvosok ragyogóan végzik munkájukat, a hölgyközönség attraktív, stop, anyós úton van, érkezése minden percben várható, stop, mamácska beleesett a szőlőskádba, stop, kártyán szerencsém van, stop, a macska lejött a fáról, de felmászott egy másikra, stop, imádkozzatok értem, a lövészárokban rátok gondolok, szalonnát küldjetek, stop, a szomszéd Juc