Írások

Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon, Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon, Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény, Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény, Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb, Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy "köszi, megvagyok" Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci, Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci, Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu, Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu, Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek, Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

Az én nevem Csontváry Kosztka Tivadar. Jöhet engem csodálni Mind, aki akar. Ezüst fű és bíbor ég, A világ csak buborék, Erről szól a dal. Azt mondta az anyám is, Ej, te Tivadar, Nem lila a kanális, Nem bordó a fal, Mondtam, anyám, elhallgass, Kék ég, zöld fű unalmas, Jobban jár, ki csal. Azt mondta az apám is, Ej, te Tivadar, Lóból nincs háromlábú, Se négyfülű hal, Mondtam, apám, ugyan már, Szebb a nincsen a vannál, Engem nem zavar. Azt mondta a kedvessem: – Kosztka Tivadar, Fess férfiú ne fessen, Mert még éhen hal, Ha pingál a patikus, Bármilyen szimpatikus, Sok észre nem vall. Ne lennék csak meghalva, Kosztka Tivadar, Nem törődnék én avval, Ugyan mit akar Kedvesem, apám, anyám, Képeimet ontanám, Mint a zivatar. Egyszerű a művészet, Mégis felkavar, Kicsiből a gigászit Bontsuk ki hamar, Vi

Akinek van mindent látó szeme, az pontosan tudja hogy ebben a pillanatban… Mindenkinek van mindent látó szeme, odafenn függ az égen, így hát mindenki pontosan tudja, hogy ebben a pillanatban… Valaki éppen a börtönből szökik kezén bilinccsel, világító narancssárga rabruhában, kétségbeejtően jól azonosítható pontként a kietlen pusztaság kellős közepén… Valaki szőrös felsőtesttel, méretes pocakkal éppen félrelépni igyekszik, vagy asszonyi verés elől szökik az égszínkék, tapasztott kockaház emeleti ablakán kilépve… Valaki szívrohamban fetreng egy többsávos út mentén, mellette elkenődő színcsíkokként húznak el a közönyös autók… Valaki éppen bosszút állni indul kifent macsetével, köpenybe és turbánba bugyolálva, melyből csak két szeme villog ki… Valakinek éppen elszakad a keresztszalagja, elég v

Talán sosem figyeltem volna fel rá, hogy mennyire jól ismerem azt a mozdulatot, amellyel precízen összecsippentetted pár hajszáladat, majd az autó ablakát résnyire nyitva szélnek eresztetted a röpke zsákmányt. Talán sosem figyeltem volna fel rá, ha nevetve, álmélkodva hozzá nem fűzöd, nahát, vajon hányszor, de hányszor szöszöltél már hajadban szökevény szálak után, hányszor de hányszor bíztad őket az autót körbesüvítő légáram gondjaira. Talán sosem gondoltam volna bele, ha nem ábrándozol el rajta, hol-merre sodródhatnak kóbor DNS-mintáid talán mind a mai napig, ha fagy, eső, napsütés el nem mállasztotta gubancukat, meglehet madár hordta el némelyiket, kitűnő fészekanyag telhetett belőle Perpignan vagy Aachen, Brüsszel, Máriacell vagy Graz, Badacsonyörs vagy Zsámbék, Sárospatak, Győr vagy G

Hol kegyelem van, ott kegyelem van, de nem csak a klastromokban, templomokban, az erre elkülönített rezervátumokban, hol a hit rézbőrű harcosai ülnek, arcukon egy izom sem rezdül meg, hol kegyelem van, a kegyelem ott van az okozatokban és az ősokokban, az egymásra tornyozott raklapokban, melyek rácsszerkezetként égre merednek, lecsupaszítva DNS-mélyi rendet, a kegyelem itt van meg ott van, ahol világrekordot dobtam, s ahol az utolsó helyezést elértem, Istennél ez is aranyérem, mert nem érdemes van nála s érdemetlen, a kiérdemelhetetlent osztja nagy tételekben. Hol kegyelem van, a kegyelem ott van a tüdőgümő-buborékokban, minden harapás levegőben, mely elodázza a végenincs időben légszomjunkat, s csordultig tölt élettel, jelezve, hogy az a kéz nem engedett el szakadék felett, semmi ágán, bá

Az ember nézi az égen a felhőt, Az ember járja a zöldpuha erdőt, Az ember táncol a napzuhogásban, Az ember vaksi, ha elmegy az áram, Az ember csobban a víz-ölelésben, Az ember csetlik a, botlik a jégen, Az ember őrzi az ósdi komódot, Az ember önti a sebre a jódot, Az ember ízleli csendben a mézet, Az ember lódobogásra felébred, Az ember öntözi kertben az epret, Az ember ássa ki másnak a vermet, Az ember hallja a tűz ropogását, Az ember fújja a jó sürü kását, Az ember szúnyogot üt le nevetve, Az ember vár csak a nyári szünetre, Az ember látja a kőben a szobrot, Az ember érzi, a lába, ha botlott, Az ember siklik a hóban, a frissben, Az ember tudja, hogy itt van az Isten.

Ötöst kaptam minden tárgyból, mertértema zanyagot, nem reppelek, hanem szépen ülök éscsend bevagyok. Lélegzetem visszafojtom, már a vérem semkering, én vagyok a legjobbkislány összestana rakszerint. Vécéreké redzkedéssel az órát nem zavarom, elpárolog tatokmindent majdapóru saimon. Túlságosan nem zsibongok, megtanultam gondosan, nem azérjá roksuliba, hogy jólérez zemmagam. Fertőtlen a cipőtalpam, a hajamban masni van, minden hajszál kifésülve libegpárhu zamosan. Azt mondtaja tanárnéni, kicsinéma szobrokat akar látni, éppen ezért mélyhűtöttem magamat. A tévében filmek mennek, a filmekben szeretet, semmi dara bolósgyilkos, nemsíromki szememet. Szüleimse veszekesznek, egyikük sem ideges, nem szólnak, hogy odébbálljak, azapámnem üveges. Nemüvölta szomszédnéni, nemköpnekle a fiúk, ezértvagyunk

Még nem is éltél, kicsim, akkoriban fülbemászó zajok helyett muzsikát hallgattunk, és nem volt senkinek zsebzenéje meg fülzenéje, örült az ember, ha a rádió recsegéséből dúdolható melódiát is sikerült kihámoznia, akkoriban a lócitromok sokkal nagyobbak voltak, és naponta tonnaszámra gyűjtötték össze őket Budapest macskakövein, akkoriban a hamburger még elképzelhetetlen volt csalamádé nélkül, akkoriban még mindenki maga csinálta a zenét körben ülve, csontokkal, kövekkel, üreges termésekkel, és nem dobtak érte a gitártokba semmit, mert nem létezett gitár, se gitártok, akkoriban a tetoválás az anyagyilkosok, matrózok, kőbunkók és kőművesek privilégiuma volt, akkoriban csillogó fekete lemezeken Littl Ricsárd énekelt, a szobában levegőt se kaptunk, ültünk egymás hegyén-hátán, és megbabonázva bá

Te vagy az ág, én a levél, te vagy az ér, én benne vér. Te vagy a mák, én a dió, te a tucat, én a bio. Te vagy a kulcs, én meg a zár, ha te a bér, én meg az ár, te vagy a kés, én az acél, te a szoknya, én a pecér. Te az írás, én meg a fej, te a zloty, és én a lej. Te vagy a szem, én meg a száj, te a lehet, én a muszáj. Te az igen, én meg a nem, ketten együtt a nemigen. Te fül, én meg fülbevaló, te a címzett, én feladó. Te a labda, én az ütő, te a süti, én a sütő, te a citrom, én meg a mag, én is magam, te is magad. Te vagy a szörny, én meg a szép, te a festő, én meg a kép. Te a gitár, én meg a hang, te vagy a nyelv, én a harang. Te vagy a fej, én meg a nyak, te a pohár, én a konyak. Te vagy a csont, én meg a hús, te az ajak, és én a rúzs. Te vagy a sok, én a kevés, te a sírás, én nevetés,

Ha nem küldöd tovább ezt a verset huszonnégy órán belül ötven barátodnak, könnyen lehet, hogy elpártol tőled a szerencse, kedves ismerőseid elkerülnek az utcán, szerelmed mobilja hirtelen nem lesz elérhető, társaságodban mindenki szórakozott lesz és lesüti a szemét, elkezdhetsz aggódni Anyukád leesik a lépcsőn, combnyaktörést szenved, és amikor mennél be a kórházba látogatni, az autódat összetöri valami tahó, még neki áll feljebb, összevitatkoztok, háromnegyed óra hosszat várjátok a rendőrt, addig nem mozdulhatsz, a zsaru a másiknak ad igazat, és hoppá-hoppá, a forgalmid is lejárt két napja, sokba lesz ez neked, a kocsit mindenesetre vagy elvontatják szépen, vagy dobálhatod be érte egész nap a parkolópénzt, lejárt papírral bele nem ülsz, azt a biztos úr biztosan állíthatja Úgy kullogsz haz

Mind elmegyünk, a ráncolódó make-upok alatt mind elmegyünk, a LEDes mennyezet alól megyünk felfestett nyilakat követve a mélygarázs felé, hitelkártyákkal telt zsebünk, ki visszanéz, reklámmá változik, a képernyőre fagy, végül mind elmegyünk, hiába kreditpontok meg bónuszok, és táncolunk drogériák során a menny kárpitjain, visz üveglift, betongyomorba vagy plázaég felé, s ki visszanéz, lát ősszel lehulló árucímkét, csomagolást, árumintát, amelyhez papírpohár dukált, tűnt illatot, mit cégesruhás, mosolygós lányok osztogattak, lát prosztatagyógyszert, energiaitalt, napszemüveget, mely csodás másvilágot mutat, lát merész fürdőruhát, hogy jöjjön már a nyár, táplálékkiegészítőt, amely a strandalakra vigyáz, egyedi stílusú, márkás cuccokat, a táskákon a szezon új színeit, laktózmentes csokit, kéz

sak gond van a költővel, mert semmi ágán egyed ül, tiszta szívvel betörik és az ősz húrján hegedül. Csak gond van a költővel, mert nem tudja, hogy kedvese haja színe milyen is – a szerelem nem mese. Csak gond van a költővel, mert mama után sírdogál, halni ágyban, párna közt őkelmének derogál. Csak gond van a költővel, mert Párizsba szökik az ősz, és míg más avart söpör, lelkében a depi győz. Csak gond van a költővel, mert ringatózik csendesen, mindig el van szállva, s közben jaj, kifut a levesem. Csak gond van a költővel, mert ordibál: talpra magyar! Pedig táncba hogyan vinnéd aki pihizni akar? Csak gond van a költővel, mert szíve egy harangvirág, foga között szerelem, rajta féreg foga rág. Csak gond van a költővel, mert malacra szárnyat igéz, szíve véresen sajog, nem segít tapasz, se géz.