Írások

Romhányi nyomán szabadon Ha színházba megy sok-sok állat, kötelező a ruhatárhasználat, egyikük sem vár egy percet, felaggatják a bundát, rókát, nyusztot, nercet. S miközben remekül mulatnak, nem sejtik, hogy majd hoppon maradnak. Mert belopózik reszkető kézzel a szőrmekereskedő, s a ruhatárba oldalazva a nyestet-nyusztot leakasztja. Kijön a sok mezítlen állat, de bundát bizony nem találhat. Szitkozódik nyestnek a nyestné: „E tolvaj kezét a hóhér bár lenyesné!” Nyusztnak dohog a nyuszt arája: „Mocskos rabló, az ég szakadna rája!” Rókáné inkább rezignálva morgolódik a hallban állva: „Na de drágám, ez förtelem: mehetek haza szőrtelen!”

Mondja az apukám: „Ne zajongj, kincsem, hát már egy cseppnyi nyugtom sincsen?” Ám ha körülnézek, ugye, látom, minden zajt csap e kerge világon. Rádiózik a kertben a szomszéd, kíváncsi, veszt-e a kispesti Honvéd. Zenél az iskolában a portás, zenéje ellen nincs védőoltás. Zaj van a boltban, a liftben, a bálban, képtárban, a bárban, a várban, a gyárban, zene szól véges-végig a buszban, zenél a sofőr, nincs mód, hogy megússzam. Fülzenével járunk az utcán, mindenki zenét hallgat a cuccán: mobilon, walkmanen, MP3-on. Zeneburát hord mindenki, látom. Zajong a vendéglőben a tévé, zajong a kávégépben a kávé, zajjal töltve az este a hangár, mindenki hiphopra riszálva flangál. Zajong a rigó a bodzabokorban, zajong a tücsök a földben: hol van? Zajong a tetőn vernyogva a macska, zümmög a méh meg a méhné

Nincs euróm, bitcoinom, nincs hát mit titkolnom, nincs váram, kastélyom, van jópár klassz célom, van gyermek tonnányi, van kertem gyomlálni, dióm is, most szedtem, ég is van felettem, föld is van alattam, majd' benne maradtam, aztán csak kimásztam, kocsim sem klímátlan, nincs ablakfelhúzóm: önkézzel felhúzom, kertkapum hibátlan: automatikátlan, vizem van, sajátom, szivattyú-barátom felhúzza kútmélyről, átlátszó áldás dől, van kályhám, én fűtöm, és persze van hűtőm, mikró meg robotgép, így él a szabad nép, van villany, van számla, égnek áll haj szála, gránátalmám, birsem, aranyszín lakkfilcem, nincs befektetésem, gondom mért tetézzem, nincs értékpapírom, nincs lámám, tapírom, van szajkóm, zöld küllőm, dühöm is, hördüljön, van létem, van mennyem, s függőágy: hadd lengjen!

Lekapcsolom a világot, aludjék. Lelakkozva, mint simára gyalult ég… Ami fájhat, fájni is fog bizonnyal. Tele vagyunk mindenféle iszonnyal. Viszonyaink is mifélék, jaj, Uram! Minden zugban rettenetes gyanú van! Kit szeretünk, megsebezzük, nem egyszer. Egy rossz szótól már halálra betegszel! A szerelem ellen sincsen orvosság. A szép almát mocskos kezek fogdossák. A szerelem veszedelem, halálos. Sírva borulsz várbörtönöd falához. A gyereked magadra hagy, nem ismer. Tanulsz élni húsba ékelt tövissel. Aki megszült, bár szeretett, nem értett. Visszametszett, éppen hogy csak túlélted! Mégis itt vagy, válladon a kékes ég. Sóvárogva várod, hol jön békesség. Iszonytató tüzek égnek tebenned. Füstje fullaszt kiégetett sebednek. Fáj a világ, lekapcsolod, ne fájjon! Mintha pernye, varjak ülnek a tájon.

Tudod, hogy nincs utánad, tudod, hogy nincs előtted, hogy hullámzása van csak a végenincs időnek. Emlékszik rád a tenger, ami már rég kiszáradt, kagylót, csigát hagyott csak sziklafalak titkának. Tudod, hogy álma voltál akkor a Teremtőnek, amikor még a földön zuzmók, mohák se nőttek. Tudod, hogy senki, semmi nem lesz hozzád hasonló, hosszú DNS-láncból pont ily tarkán kibomló. S bár azt szajkózza minden, hogy jelentéktelen vagy, lobog benned az élet örökmécse, ki nem hagy. Lehet, foltos kötényben te viszed ki az ételt, gurítasz ki kukákat, jó, ha lesz pár szép éved. Vagy pár pillanatod csak, azok is pont lopottak, gyorsan szívott cigik meg szép ívben kidobott mag. Jó, ha van egy pár csókod, szavad vagy ölelésed, ha van neved, s (hadd nőjön) fakéregbe bevésed. Tudod, hogy nincs idő, sem múlá

Új kanállal ősi étket, Új pohárba óbort, Régi vella, új a trágya Minden új csak hóbort. Régi házban új az asszony, Új mag ó cserépben, Régi csizma, benn suhanc-láb, Régiség nem érdem. Agg a néne új ruhában, Arca már molyette, Friss legényke zsenge csontján Szélzörgette mente. Ősi padlás, új a seprű, Monogramos tégla, Égi csűrnek támogatva Régi égi létra. Régi csőbe új bepasszol, Rézbe az eternit, Fák göcsörtös régi ágán Ráncos szilva termik. Lomha alma fűbe hull le, Régi test  új holttest, Régi élet új halálnak Így állít ma kortest. Volt tojásból új tyúkocska, Ámde vén a róka, Régi földből új kacsokkal Kúszni új karókra… Régi útnak új porában Aggastyán botorkál, Mikor indult, jó húsos volt, Most aszúbb a botnál. Régi kútból jön fel új víz, Szűri régi sóder, Krumpli rózsás aprajához Bánya-

A Himalája felmászott egy bácsira,  a nénit eltette a lekvár, öcsémet levitte a szemét, a lecke megtanult engemet már. A postást kihozta a levél, a hentest feldarabolta a marha,  az orvost megműtötte egy beteg, a szög beverte a kalapácsot a falba. A szatyor hazacipelte anyát, nagyira felvarrták a kabátot a gombok,  a sakkozókat leütötték a bábuk,  lehullatták a fát a lombok. A cigi letüdőzte a házmestert,  a szerelők áramot ráztak,  fagyiért vettem egy kis pénzt,  belém zártak egy diliházat!

Negyvennégy ág az életfán, tadam, tadam, tadam, negyvennégy birka béget rám, bár nincs nyájam, lovam. Nyájasan élek, pörgősen, tadam, tadam, tadam, van még szufla a hörgőkben, némi hajam, fogam. Házam, jókora kertem van, tadam, tadam, tadam, lekvárt télire elraktam, élek úriasan. Negyvennegyedik évemben, tadam, tadam, tadam, hajjaj, nagypapivá lettem, apa lett a fiam. Negyvennegyedik évemben, tadam, tadam, tadam, újból apává is lettem, kihúzhatom magam. Öt gyerekemhez még egy jött, tadam, tadam, tadam, így unokázunk mind együtt, amíg az út rohan. Szép unokám lett, ő Vilmos, tadam, tadam, tadam, engem öröklét-tenger mos, kezem, fejem, nyakam. Szép kicsi lányom, ő Julcsi, tadam, tadam, tadam, pont jó rám ez a lét-pulcsi, bugyolál bongyoran. Ülnek ketten a mérlegben, tadam, tadam, tadam, bill

Uram, beszélsz lombzúgással, holdnak tányér-képe rád vall. Fa görcsein kikukucskálsz, minden fűszál-karddal őrt állsz. Hirdet locska patakocska csibész kecske, mocsok macska. Téged sistereg zsarátnok, szélben száradó kabátok angyalkodva téged lengnek, fénye villant minden LEDnek. Téged hirdet lónak izma, menyegző és kataklizma. A haldokló téged vérez, kutya vonít: áldott név ez! Harangvirág téged kongat ultrahangon, örök Szombat! Apró csírák esőt várnak, s feltámadnak: szent vasárnap! A gyorsvonat neked tülköl, s a levestészta-betűkből a te neved kirakódik, sakál, farkas rólad ordít. Téged úszik árral szemben pisztráng, gyilkos küzdelemben. Érted reped meg a szikla, jelenléted széthasítja. Téged burjánoz a kóró, tebenned gazdag a csóró. Téged morzéz bádogtető üstdobján a vágyott eső. Téged

Nincsenapám, vananyám, hintáznak egy almafán. Ha a hintát meghajtják, elérik az ég partját. Összebújnak, szikráznak, minden élőt megráznak. Nincsen juhom, se karám, az ég túl nagy ruha rám. Nincsenapám rám köszön, szeme színe vízözön. Nincsenapám kalapos, ő már mennye- i lakos. Lakcímkártyám eladom, tízfilléres alapon. Eladom a dzsekimet. Ki a halál veszi meg? Élet-dzsekim leveszem, talpig versben meztelen. Megfognak és nyomtatnak, ezer példányt eladnak. Ötven évem hatalom, ovis teám ihatom. Ereimben verssorok, fűre-fára kicsorog. A bánatom megölöm, véres késsel böködöm. Vérezzen ki igazán, likas szívem a hazám. Szívemben két fémdarab, amíg élek, benn marad. Holtom után vastelep újraönti szívemet.

Majd egyre rozogábbak, rögeszmésebbek leszünk, harákolunk, mint egy öreg Skoda, dünnyögünk, mint egy vén Szaratov. Mind többet ürítünk, nedvedzünk, köpködünk, mind kevesebb erőnk lesz elleplezni, visszatartani, és semmi ezüst óralánc, semmi altwien nosztalgia, tornacipőben, tréningben caplatunk, nincsenek kincset érő tárgyaink, a zaciba nemes eleganciával, felszegett fejjel semmit sem vihetünk. Dolgaink eldobhatók vagy épp fából szabottak pólóink kényelmesek, hónuk alatt lyukasak. Használtunk kondomot, de nem fújtuk fel Istennek, mint a hatvannyolcasok, sem rágóguminak, mint blazírtan a partyk ifjai. Munka nyűgözött képernyő elé, nem kalandvágy, emiatt hemperegtünk kevesebbet a hóban, áztunk kevesebbet folyókban, nyeltük kevesebbet utak porát. A számítógépben nem láttuk a kapitalizmus kísé

Te odalenn zongorázol én verset írok idefenn hogyha egymáshoz közelednénk gyermekeink közénk pörögnek a te szoknyádba kapaszkodnak az én ingembe akaszkodnak kik öleléseinkből lettek meghiúsítják ölelésünk mire este lesz elaludtál mikor reggel lesz én még alszom majd beleöljük billentyűkbe te odalenn a zongoránál én idefenn számítógépnél amit elmondanánk egymásnak egyetlen nagy ölelkezésben.